Keleti vagy erdélyi táncdialektus
Barcaság, Bukovina, Erdélyi, Gyimesi csángók, Hétfalusi csángók, Kalotaszeg, Maros-Küküllő, Marosszék, Mezőség, Moldvai csángók, Székelység
Erdély földrajzi és nemzetiségi helyzete, önálló történeti fejlődése sajátos tánckultúrát eredményezett. Ebben együtt érvényesül a hagyományok töretlen megőrzése és szerves fejlesztése, a néprajzi tagoltság sokszínűsége, a különféle népek kapcsolatainak gazdagító hatása. Végeredményben több európai táncdialektus és történeti táncstílus elemeit egyesíti.
A helyi középkor végi s az európai reneszánsz áramlatokkal is ötvözött kultúra alapjegyeinek megtartása nyilvánul meg a férfitáncok szokatlan bőségében, a vonuló és forgó páros táncok egyeduralmában, a régies, de fejlett tánczenében, a táncok szvitszerű összekapcsolásában és érett szerkezetében, valamint a táncélet régies szokásaiban.
E régi tánc- és zenekultúra műfajai és stíluselemei az erdélyi parasztkultúra lassan változó keretében szerves fejlődéssel
úgy egyszerűsödtek, hogy máig felismerhetőek. A rituális közösségi férfitáncok a mulatsági táncrendet megnyitó legénytáncokká, a középkori fegyvertáncok (hajdútánc) virtusos bemutató, majd páros táncokká szelídültek. A töröksíp-dob kíséret módosított hangzásképét őrzi a viola da gambát ütőhangszerré alakító csíki muzsika és ütőgardon együttes (Dincsér 1943), s a már eltűnt dudazene motivikája és harmóniavilága is tovább él az erdélyi vonószenekari muzsikában (Avasi 1954; Vargyas 1956). A középkori láncolatokból kifejlődő egyöntetű, lassú, sétáló-vonuló és gyors, ugró-forgó páros táncok szabad individuális formákká oldódva is megtartották szertartásosan nemes előadásmódjukat. A középkori proporciós táncpárokból kialakult reneszánsz és barokk táncszvitek felépítését a párnak nevezett erdélyi táncciklusok módosulások és újabb táncokkal való kiegészülésük mellett is alapjában megőrizték. A tempó és ritmus tekintetében változatos többrészes táncciklusok zenei folyamatára máig jellemző a 8 ütemes, izopodikus (azonos ütemszámú sorok), periodikus vagy strofikus egységekből való építkezés, melyhez egyes táncok szakaszos beosztásukkal, ún. pontjaikkal illeszkednek (Martin 1977a). A régi műfaji, formai és stilisztikai vonások fenntartását a táncélet szinte középkorias mozzanatokkal átszőtt közösségi szokáskerete biztosította, melynek szervezői a legénytársaságok voltak. Ennek kiemelkedő, a nyomaiban még mindenütt élő megnyilvánulása volt a téli időszak zsúfolt szokásköre, amelyben az avató és gondosan szervezett táncmulatságok egész sorozata kapcsolódott egymással (Seres 1984; Faragó 1981). A régies vonások fennmaradása annak köszönhető, hogy az erdélyi kultúra mintegy fél évezredes fejlődésében a megtartva átalakítás szerves folyamatossága viszonylag zavartalanul érvényesülhetett.
Erdély korábbi központi helyzetéből és önállóságából fakadó kulturális nyitottsága és gyors fejlődése a 18. századtól lelassult. Erdély az utóbbi két évszázad egymást gyorsabban követő kulturális áramlataival már nem tartott lépést, s az újabb hatásokat a hagyományokhoz ragaszkodó válogatással, lassabban fogadta be. Ebben a 18. század elejétől kezdődő időszakban mehetett végbe a régi erdélyi tánc- és zenekultúra önálló kiteljesedése, amelynek legmagasabb csúcsai Közép-Erdélyben (Kalotaszegen, Mezőségen és Marosszéken) jöttek létre. Az újabb hatások is szerves hasonítással, kiérlelt formájukban, s maradandóan épültek be az erdélyi tánc- és zenekultúrába. Nem gyökeres átalakulását eredményezték, hanem lassú belső fejlődésre ösztönözték. A kötött felépítésű nyugati kontratáncok darabjai új műfajjal gazdagították az erdélyi táncciklusokat, s a késő barokk hangszeres zenestílust is magába olvasztotta a régi férfi- és páros táncok (legényes, marosszéki forgatós) zenéje.
Erdélyben is megjelentek a Kárpát-medence új tánc- és zenestílusához vezető hatások, de az átalakulás ez esetben is lassú, fokozatos volt. E fejlődés korai szakaszának, átmeneti fázisainak egész sora ragadható meg
a vidékenként eltérő férfi- és páros táncokban, a táncciklusokban, a tánczenében és a táncéletben. A 18. századi ún. korai verbunkoszene stílusát legépebben fenntartó erdélyi hangszeres zenében a késő barokk
ötvöződik a cigányok közvetítette balkáni, keleties elemekkel. A régi férfitáncok átmeneti típusaiban a ritmikai lassulás, tágulás folyamatával párhuzamosan megindult a régi zárt táncstruktúrák felbomlása, individualizálódása (Martin 1973a). A ritmikai átalakítás proporciós tánczenei gyakorlatban gyökerező módja az erdélyi 6/8-os és aszimmetrikus ritmusú dallamokban tükröződik, s ez az új pontozott, alkalmazkodó ritmika előképe (Martin 1980). A régi 8 ütemes izopodikus, periodikus táncdallamok bomlásával, kibővülésével a heteropódia (a különböző ütemszámú dallamsorok) irányába történő ritmikai gazdagodás is végbement a közép-erdélyi tánczenében (Paksa 1977). A páros táncok sokféle metrikai és tempóbeli típusa, valamint a különböző felépítésű táncciklusok az átmeneti állapot nyomait őrzik.
Az átalakulás Erdélyben nem ment egységesen és maradéktalanul végbe, s így máig világosan érezhető a kapcsolat a régi stílusú tánc- és zenekultúrával éppúgy, mint a változást előidéző nyugati hatásokkal. A 18. századi kiindulási alaptól tehát az ún. erdélyi új stílus (Vargyas 1981: 332) nem távolodott el olyan mértékben, mint Magyarországon. Az átalakulási folyamat végeredményét jelentő magyarországi új stílus
[melyen ez esetben a 19. századi érett verbunkost, a népies műdal, a csárdás és az új stílusú parasztdal egymással funkcionálisan összefonódó együttesét értjük (Martin 1977)] az erdélyi népcsoportok körében jelentős késéssel, a múlt század közepétől fokozatosan jelent meg legújabb stílusként s kifejezetten magyarországi divathatásként. A később elterjedő magyarországi új stílus az erdélyi tánc- és
zenekultúrát nem egységesítette, hanem a táji stílusokhoz igazodva sajátosan tovább színezte. A csárdás a régi páros táncokhoz igazodva illeszkedett a helyi táncciklusokba, az új pedig gyakran felvette a régi lassú tempójú, rubatós, aszimmetrikus ritmikát. Így a csárdás és az új stílusú népdal sajátos, legszebb élő formái is ma Erdélyben találhatók.
Az erdélyi népi kultúra kiemelkedő gazdagságának legfőbb forrását a vegyes nemzetiségű települési viszony jelenti, mely a magyar, a román és a szász népesség, valamint a cigányság kultúrájának több évszázados keveredését, egymást megtermékenyítő kölcsönhatását eredményezte. Az egymás mellett élő különböző nemzetiségű, önállóságukat és hagyományaikat őrző zárt közösségek közötti állandó közvetítő kapcsolatot táncban, zenében rendszerint a több helyütt is muzsikáló, mindenkit egyformán kiszolgáló zenészcigányok biztosították. A vegyes nemzetiségű településeken ennél jóval szorosabb a kapcsolat, hiszen a közös mulatságokban egymás táncait, dalait közvetlenül is megismerték. Az állandó kulturális „cserebere" (Bartók) gazdagító hatása egyúttal az erdélyi magyar és a román népi kultúra bonyolult összefonódását is eredményezte, melyben alig lehetséges az átadó és átvevő fél egyértelmű megállapítása, csupán az ide-oda áramlás megtermékenyítő tényét, végeredményeit regisztrálhatjuk (Lajtha 1954b: 6). Rendszerint egyazon kultúra többarcú megfogalmazását, régibb és újabb színezetű fázisait látjuk árnyalatnyi etnikai változatokban. Jellemző, hogy a kisebb táji dialektusok határai a magyaroknál és a románoknál nagyjából egybeesnek s együtt változnak (Martin 1982a). Ez a hajdani területi-igazgatási tagoltság, egy-egy vidék közös történeti múltjának nemzetiségi-néprajzi különbségeken túlmutató, máig ható emléke.
A hajdani földesúri-igazgatási, rendi tagoltság történeti tudatot és kultúrát meghatározó, alakító s elválasztó szerepének
hatása máig érezhető. Az erdélyi táncdialektusok közötti különbségek elsősorban a volt vármegyei jobbágy-, vagy szabad kisnemesi, katonai, határőri és mezővárosi kiváltságokkal rendelkező különböző társadalmi jogállású közösségek, települések és vidékek eltérő helyzetében s fejlődésében gyökereznek. A kultúra sokrétűségét fokozta, a fejlődés irányát és ütemét eltérően befolyásolta az egyes vidékek zártabb vagy nyitottabb földrajzi helyzete, az életmódbeli helyhezkötöttség, valamint a tömbhelyzetben megmaradt népesség elszigetelődése a szórvány- vagy szigethelyzetbe került magyarságtól, valamint a székelység kirajzásai. Egyes népcsoportok helyzete gyorsabb ütemű, az általános egységesítő áramlatokhoz igazodó kulturális változást tett lehetővé (székelység, Kalotaszeg), másoknál pedig az elzártság önálló lassúbb fejlődést vagy stagnálást eredményezett (Mezőség, gyimesi és moldvai csángók). Erdélyben a különböző – történeti, társadalmi, földrajzi, nemzetiségi, népesedési – differenciáló tényezők miatt olyan fejlődési fáziseltolódásokat tartalmazó dialektusbeli sokrétűség maradt fenn, amelynek kiemelkedő a művelődéstörténeti jelentősége: a történeti források nyomán részleteiben alig megrajzolható fejlődés menete az élő tánc- és zenefolklór dialektusonként megőrzött mozaikjaiból rekonstruálható. Az erdélyi román és szász kultúra hasonló tagoltságának történeti értelmezésével együtt még tágabb, egyetemes érvényű művelődéstörténeti folyamatok feltárása válhat lehetővé.
Erdélyre fokozottan érvényes az a Kelet-Közép-Európára használatos közhely, hogy az európai kultúrák egyik legfőbb kereszteződési-találkozási területe, de egyúttal megtartó gyűjtőmedencéje is. Erdély mai kultúráját már eleve három, különböző európai nagytáj népe alakította ki, melyekhez úgy igazodott, hogy egyéniségét is megtartotta. E népek kapcsolata később sem szakadt meg kibocsátó kultúrköreikkel, s mindig élő csatornaként közvetítették az onnan jövő újabb hatásokat is. Mindehhez az egyetemes érvényű, különösen a nyugat-európai történeti stíluskorszakok – etnikai-nyelvi határokat nem ismerő – áramlatai is hozzájárultak. Így az erdélyi tánc- és zenekultúra nemcsak néhány szomszédos nagy európai tánctartomány, hanem több európai történeti korszak jellegzetes műfajaiból, típusaiból, stílusjegyeiből képződött sajátos szintézis (Martin 1969b; 1975; 1978c).
A keleti magyar táncdialektus kisebb egységeinek tánckultúráját 9 részre tagolva mutatjuk be.
1. Kalotaszeg
2. Mezőség
3. Maros–Küküllő-vidék
4. Marosszék
5. Székelység
6. Barcaság, hétfalusi csángók
7. Gyimesi csángók
8. Bukovinai székelység
9. Moldvai csángók
Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)
E régi tánc- és zenekultúra műfajai és stíluselemei az erdélyi parasztkultúra lassan változó keretében szerves fejlődéssel
úgy egyszerűsödtek, hogy máig felismerhetőek. A rituális közösségi férfitáncok a mulatsági táncrendet megnyitó legénytáncokká, a középkori fegyvertáncok (hajdútánc) virtusos bemutató, majd páros táncokká szelídültek. A töröksíp-dob kíséret módosított hangzásképét őrzi a viola da gambát ütőhangszerré alakító csíki muzsika és ütőgardon együttes (Dincsér 1943), s a már eltűnt dudazene motivikája és harmóniavilága is tovább él az erdélyi vonószenekari muzsikában (Avasi 1954; Vargyas 1956). A középkori láncolatokból kifejlődő egyöntetű, lassú, sétáló-vonuló és gyors, ugró-forgó páros táncok szabad individuális formákká oldódva is megtartották szertartásosan nemes előadásmódjukat. A középkori proporciós táncpárokból kialakult reneszánsz és barokk táncszvitek felépítését a párnak nevezett erdélyi táncciklusok módosulások és újabb táncokkal való kiegészülésük mellett is alapjában megőrizték. A tempó és ritmus tekintetében változatos többrészes táncciklusok zenei folyamatára máig jellemző a 8 ütemes, izopodikus (azonos ütemszámú sorok), periodikus vagy strofikus egységekből való építkezés, melyhez egyes táncok szakaszos beosztásukkal, ún. pontjaikkal illeszkednek (Martin 1977a). A régi műfaji, formai és stilisztikai vonások fenntartását a táncélet szinte középkorias mozzanatokkal átszőtt közösségi szokáskerete biztosította, melynek szervezői a legénytársaságok voltak. Ennek kiemelkedő, a nyomaiban még mindenütt élő megnyilvánulása volt a téli időszak zsúfolt szokásköre, amelyben az avató és gondosan szervezett táncmulatságok egész sorozata kapcsolódott egymással (Seres 1984; Faragó 1981). A régies vonások fennmaradása annak köszönhető, hogy az erdélyi kultúra mintegy fél évezredes fejlődésében a megtartva átalakítás szerves folyamatossága viszonylag zavartalanul érvényesülhetett.Erdély korábbi központi helyzetéből és önállóságából fakadó kulturális nyitottsága és gyors fejlődése a 18. századtól lelassult. Erdély az utóbbi két évszázad egymást gyorsabban követő kulturális áramlataival már nem tartott lépést, s az újabb hatásokat a hagyományokhoz ragaszkodó válogatással, lassabban fogadta be. Ebben a 18. század elejétől kezdődő időszakban mehetett végbe a régi erdélyi tánc- és zenekultúra önálló kiteljesedése, amelynek legmagasabb csúcsai Közép-Erdélyben (Kalotaszegen, Mezőségen és Marosszéken) jöttek létre. Az újabb hatások is szerves hasonítással, kiérlelt formájukban, s maradandóan épültek be az erdélyi tánc- és zenekultúrába. Nem gyökeres átalakulását eredményezték, hanem lassú belső fejlődésre ösztönözték. A kötött felépítésű nyugati kontratáncok darabjai új műfajjal gazdagították az erdélyi táncciklusokat, s a késő barokk hangszeres zenestílust is magába olvasztotta a régi férfi- és páros táncok (legényes, marosszéki forgatós) zenéje.
Erdélyben is megjelentek a Kárpát-medence új tánc- és zenestílusához vezető hatások, de az átalakulás ez esetben is lassú, fokozatos volt. E fejlődés korai szakaszának, átmeneti fázisainak egész sora ragadható mega vidékenként eltérő férfi- és páros táncokban, a táncciklusokban, a tánczenében és a táncéletben. A 18. századi ún. korai verbunkoszene stílusát legépebben fenntartó erdélyi hangszeres zenében a késő barokk
ötvöződik a cigányok közvetítette balkáni, keleties elemekkel. A régi férfitáncok átmeneti típusaiban a ritmikai lassulás, tágulás folyamatával párhuzamosan megindult a régi zárt táncstruktúrák felbomlása, individualizálódása (Martin 1973a). A ritmikai átalakítás proporciós tánczenei gyakorlatban gyökerező módja az erdélyi 6/8-os és aszimmetrikus ritmusú dallamokban tükröződik, s ez az új pontozott, alkalmazkodó ritmika előképe (Martin 1980). A régi 8 ütemes izopodikus, periodikus táncdallamok bomlásával, kibővülésével a heteropódia (a különböző ütemszámú dallamsorok) irányába történő ritmikai gazdagodás is végbement a közép-erdélyi tánczenében (Paksa 1977). A páros táncok sokféle metrikai és tempóbeli típusa, valamint a különböző felépítésű táncciklusok az átmeneti állapot nyomait őrzik.
Az átalakulás Erdélyben nem ment egységesen és maradéktalanul végbe, s így máig világosan érezhető a kapcsolat a régi stílusú tánc- és zenekultúrával éppúgy, mint a változást előidéző nyugati hatásokkal. A 18. századi kiindulási alaptól tehát az ún. erdélyi új stílus (Vargyas 1981: 332) nem távolodott el olyan mértékben, mint Magyarországon. Az átalakulási folyamat végeredményét jelentő magyarországi új stílus
[melyen ez esetben a 19. századi érett verbunkost, a népies műdal, a csárdás és az új stílusú parasztdal egymással funkcionálisan összefonódó együttesét értjük (Martin 1977)] az erdélyi népcsoportok körében jelentős késéssel, a múlt század közepétől fokozatosan jelent meg legújabb stílusként s kifejezetten magyarországi divathatásként. A később elterjedő magyarországi új stílus az erdélyi tánc- és
zenekultúrát nem egységesítette, hanem a táji stílusokhoz igazodva sajátosan tovább színezte. A csárdás a régi páros táncokhoz igazodva illeszkedett a helyi táncciklusokba, az új pedig gyakran felvette a régi lassú tempójú, rubatós, aszimmetrikus ritmikát. Így a csárdás és az új stílusú népdal sajátos, legszebb élő formái is ma Erdélyben találhatók.
Az erdélyi népi kultúra kiemelkedő gazdagságának legfőbb forrását a vegyes nemzetiségű települési viszony jelenti, mely a magyar, a román és a szász népesség, valamint a cigányság kultúrájának több évszázados keveredését, egymást megtermékenyítő kölcsönhatását eredményezte. Az egymás mellett élő különböző nemzetiségű, önállóságukat és hagyományaikat őrző zárt közösségek közötti állandó közvetítő kapcsolatot táncban, zenében rendszerint a több helyütt is muzsikáló, mindenkit egyformán kiszolgáló zenészcigányok biztosították. A vegyes nemzetiségű településeken ennél jóval szorosabb a kapcsolat, hiszen a közös mulatságokban egymás táncait, dalait közvetlenül is megismerték. Az állandó kulturális „cserebere" (Bartók) gazdagító hatása egyúttal az erdélyi magyar és a román népi kultúra bonyolult összefonódását is eredményezte, melyben alig lehetséges az átadó és átvevő fél egyértelmű megállapítása, csupán az ide-oda áramlás megtermékenyítő tényét, végeredményeit regisztrálhatjuk (Lajtha 1954b: 6). Rendszerint egyazon kultúra többarcú megfogalmazását, régibb és újabb színezetű fázisait látjuk árnyalatnyi etnikai változatokban. Jellemző, hogy a kisebb táji dialektusok határai a magyaroknál és a románoknál nagyjából egybeesnek s együtt változnak (Martin 1982a). Ez a hajdani területi-igazgatási tagoltság, egy-egy vidék közös történeti múltjának nemzetiségi-néprajzi különbségeken túlmutató, máig ható emléke.
A hajdani földesúri-igazgatási, rendi tagoltság történeti tudatot és kultúrát meghatározó, alakító s elválasztó szerepének
hatása máig érezhető. Az erdélyi táncdialektusok közötti különbségek elsősorban a volt vármegyei jobbágy-, vagy szabad kisnemesi, katonai, határőri és mezővárosi kiváltságokkal rendelkező különböző társadalmi jogállású közösségek, települések és vidékek eltérő helyzetében s fejlődésében gyökereznek. A kultúra sokrétűségét fokozta, a fejlődés irányát és ütemét eltérően befolyásolta az egyes vidékek zártabb vagy nyitottabb földrajzi helyzete, az életmódbeli helyhezkötöttség, valamint a tömbhelyzetben megmaradt népesség elszigetelődése a szórvány- vagy szigethelyzetbe került magyarságtól, valamint a székelység kirajzásai. Egyes népcsoportok helyzete gyorsabb ütemű, az általános egységesítő áramlatokhoz igazodó kulturális változást tett lehetővé (székelység, Kalotaszeg), másoknál pedig az elzártság önálló lassúbb fejlődést vagy stagnálást eredményezett (Mezőség, gyimesi és moldvai csángók). Erdélyben a különböző – történeti, társadalmi, földrajzi, nemzetiségi, népesedési – differenciáló tényezők miatt olyan fejlődési fáziseltolódásokat tartalmazó dialektusbeli sokrétűség maradt fenn, amelynek kiemelkedő a művelődéstörténeti jelentősége: a történeti források nyomán részleteiben alig megrajzolható fejlődés menete az élő tánc- és zenefolklór dialektusonként megőrzött mozaikjaiból rekonstruálható. Az erdélyi román és szász kultúra hasonló tagoltságának történeti értelmezésével együtt még tágabb, egyetemes érvényű művelődéstörténeti folyamatok feltárása válhat lehetővé.Erdélyre fokozottan érvényes az a Kelet-Közép-Európára használatos közhely, hogy az európai kultúrák egyik legfőbb kereszteződési-találkozási területe, de egyúttal megtartó gyűjtőmedencéje is. Erdély mai kultúráját már eleve három, különböző európai nagytáj népe alakította ki, melyekhez úgy igazodott, hogy egyéniségét is megtartotta. E népek kapcsolata később sem szakadt meg kibocsátó kultúrköreikkel, s mindig élő csatornaként közvetítették az onnan jövő újabb hatásokat is. Mindehhez az egyetemes érvényű, különösen a nyugat-európai történeti stíluskorszakok – etnikai-nyelvi határokat nem ismerő – áramlatai is hozzájárultak. Így az erdélyi tánc- és zenekultúra nemcsak néhány szomszédos nagy európai tánctartomány, hanem több európai történeti korszak jellegzetes műfajaiból, típusaiból, stílusjegyeiből képződött sajátos szintézis (Martin 1969b; 1975; 1978c).
A keleti magyar táncdialektus kisebb egységeinek tánckultúráját 9 részre tagolva mutatjuk be.
1. Kalotaszeg
2. Mezőség
3. Maros–Küküllő-vidék
4. Marosszék
5. Székelység
6. Barcaság, hétfalusi csángók
7. Gyimesi csángók
8. Bukovinai székelység
9. Moldvai csángók
Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)