Folkpart

A magyar nyelvterület nagyobbik részét jelentő központi dialektus tánckincse egységesebb, tájilag kevésbé tagolt, mint a dunai vagy az erdélyi területé. Ennek magyarázatát a csekélyebb mértékű táji tagoltságban s még inkább e terület viszonylag egységesebb történeti-társadalmi fejlődésében kereshetjük. Szembetűnőbb különbségek csupán az alföldi és felföldi népcsoportok tánckincsének összevetése során adódnak, a török hódoltság által érintett vagy érintetlen területek viszonyában.

A terület tánctípusai meglehetősen egybemosódnak, formai-zenei sajátosságaik erősen keverednek. Így az egyes táncfajták formai, zenei és funkcionális kerete igen sokrétű. A változatképződési tendenciák a kisebb közösségeken belül is erőteljesen érvényesültek a legutóbbi időkig. A terület táncai formai-szerkezeti szempontból bonyolultabbak, összetettebbek, mint a nyugatiak, motívumkészletük gazdagabb. A kötetlen, gazdag motivikájú, új stílusú verbunk és csárdás mellett itt a fejlett eszközös pásztortáncok, a botolók képviselik tánckincsünk régibb rétegét.

A tiszai dialektus jellemző tánctípusai a következők:

1. Pásztortánc, botoló. Az Alföld egyes részein sokáig érintetlen szilaj állattartás kedvezett a régies pásztorkultúra fennmaradásának. Az eszközös pásztortáncok, a botolók különböző típusai (szólóforma, két férfi párbajszerű küzdelme, nővel járt páros és csoportos formák) főként a Felső-Tisza-vidék pásztoraitól és cigánytelepeiről kerültek elő. A zenei és mozgásanyagában rendkívül szerteágazó, sokrétű tánccsaládot szinte csak az eszközhasználat alapján határozhatjuk meg. A különböző tempójú, ritmusú és metrumú kísérődallamok között éppúgy találunk 7-8 szótagos régi 3/8-os dallamokat, páros ritmusú dudanótákat vagy kanásznótákat, mint új stílusú és műcsárdásdallamokat. A mozgáskincsben és a ritmikában is megkülönböztethetők a régi ugrós, a cigánytánc vagy a verbunk és csárdásanyag eltérő rétegei. (A dunántúli kanásztánc zenei és mozgásanyaga egységesebb: a régi kanásznótákra az ugrós egyszerű motívumkincsét táncolják.) A tiszai dialektus pásztortáncait az eszközkezelés fejlettsége, főként a virtuóz botforgatás különbözteti meg a dunántúli kanásztánctól, amelyben az eszközhasználat ma már szinte csak a földre helyezett botok körüli táncolásra korlátozódik. A seprűtánc a középső dialektus területén is szorosan kapcsolódik a pásztortáncokhoz.

2. A leánykarikázó csak a dialektus északi sávján ismert, az Alföldön szinte teljesen hiányzik, helyette a körcsárdás divatozik.

3. Az ugrós inkább délen, az Alsó-Tisza-vidéken fordul elő oláhos, féloláhos, kisoláhos, ugrós, mars néven. Észak-északkelet felé egyre szórványosabban.

4. Verbunk. A kötetlen szerkezetű, gazdag motívumkincsű, javarészt csapásoló motívumokból felépülő, lassú csárdás tempójú ( = 140–160) tánckezdő verbunk a tiszai táncdialektus általános tánctípusa. Az utolsó évtizedig főként a Felső-Tisza-vidéken és a Felföld északkeleti részén virágzott. Szabályozott szerkezetű formája kivételes (Tiszapolgár, Pusztafalu). A verbunk név mellett a csapásolás, magyar szóló, csárdás egyedül, sarkantyúzás elnevezés is gyakran a verbunkszerű férfitánc fogalmát fedi. Zenei és mozgásanyaga szorosan összefonódik a táncrendben utána következő csárdáséval. A múlt századi hangszeres verbunk zenedarabjai is gyakran kapcsolódnak e terület verbunktáncaihoz. A verbunk sajátos lakodalmi formája, a dramatikus, tréfás verbuválás is szinte az egész területre jellemző.

5. A lassú és friss csárdás e területen meglehetősen összeolvad. Megkülönböztetésük csupán a motívumkincs alapján alig lehetséges. A nyugatinál gazdagabb lassú és – az általában fenthangsúlyos – friss (ugrós) jellemző motívumai: a kétlépéses csárdás változatai, a gazdag, gyakran virtuóz lábfigurázás (cifra, kisharang, hegyező, előre-hátravágó, lengető és kopogó motívumok), a lépő és ugró páros forgás, a félfordulós, valamint a hosszabb ideig is tartó csapásolás. A párelengedés ilyenkor a csalogatás játékos tartalma nélkül fordul elő. Az általános zárt összefogódzás mellett a nyíltabb fogásmódok (egy- és kétkézfogás, oldalfogás) és a különböző kiforgatások is gyakoriak. A páros formán kívül a hármas csárdás és a négyes körcsárdás is kedvelt. A csárdás zenekíséreteként itt még régi stílusú népdalokat is alkalmaznak. A csárdás tempója mérsékeltebb (lassú: = 140–160, friss: = 160–180), mint nyugaton. Néhol (Dél-Nyírség, a Szatmári Erdőhát) a tánczene és a tánctempó (kállai kettős), valamint a táncnevek (csendes-csárdás-ugrós) megőrizték a régi hármas tagolás emlékét. A verbunk és csárdás egykori táncrendbéli szoros kapcsolata nemcsak a zenekíséret és a motívumanyag közösségén, hanem a táncnevek keveredésén is (verbunk = csárdás, csárdás egyedül vagy csapásolás) tükröződik.

6. A tiszai dialektus szegényesebb lakodalmi tánckészletéből az északkeleti osztótáncot, valamint a dramatikus lakodalmi táncokat kell kiemelni. Az Alföld nagyobb részét magába foglaló tiszai táncdialektus egységességét azzal magyarázhatjuk, hogy a magyar nyelvterület központi részéről terjedő újabb táncstílus itt fejtette ki leginkább egységesítő hatását. Az alföldi mezővárosok parasztsága, ha a maga módján is, de korábban elindult a megkésett polgári fejlődés útján, mint a kis falvaké, s ez kultúrájának eltérő, más irányú fejlődését eredményezte. A nagy alföldi városokba tömörült parasztság és általában az Alföld török hódoltság utáni kevert népének kultúrája a 18. századtól kezdve minden más vidékénél nagyobb mértékben egységesült.

A polgári fejlődés először az alföldi mezővárosokban fejtette ki hatását parasztságunk táncéletére. A táncmesterek és tánciskolák a nagyobb településeken kezdték működésüket, s az új táncok terjedésének társadalmi hatása így igen jelentős volt. A mezővárosok vonzáskörébe tartozó, sok tekintetben elmaradt tanyavilág sem maradt mentes e hatásoktól, hiszen a tanyasiak egyúttal a város lakói is lévén, attól csak látszólag, ideig-óráig voltak elzárva. A mezővárosok parasztságának korai polgárosulása azonban jó ideig nem érintette a kisebb falvak népét, különösen ott, ahol a török hódoltság utáni népkeveredés nem, vagy kevéssé bontotta meg a régi közösségeket. Így például a Szatmárban és Nyírségben megmaradó, sűrűn egymás mellé települt falvakban a hagyomány töretlenebbül és sajátos paraszti úton fejlődik. Itt a szintén korán – már a nyolcvanas években – megjelenő táncmesterek hatása nem a hagyományos tánckultúra felmorzsolódásához vezet, hanem inkább gazdagítja azt, s meggyorsítja az új magyar tánckincs fejlődését, egységesülését. A parasztság polgárosulása az Alföldön nem jelenti a tánckultúra elmagyartalanodását, s a hagyomány teljes felszámolódását, hanem az új táncstílus uralomra jutását és megerősödését a régi tánckultúra rovására. Ahogy az új stílusú népdal és a 19. századi népies műdal az Alföld nagy részén s a Felföldön is – a pásztorokon kívül – szinte teljesen felőrli a régi stílust, éppúgy a magyar tánckincs 18. század után kifejlődő és a 19. században megerősödő újabb típusai az Alföld parasztságánál jutnak egyeduralomra. Régi táncaink még a pásztorságnál is nagymértékben átszíneződnek az új stílus hatásával.

A tánczene jellege is modernebb, mint másutt. Néhány régi népi hangszer divatját (citera, tekerő) a tanyavilág körülményei magyarázzák. A tánczene fő szolgáltatója azonban a cigánybanda, mely leginkább megfelel a polgárosodó parasztság igényeinek. A tánczenét zömében az új stílusú népdal, a népies műdal, valamint a verbunkos- és csárdászene alkotja. Csak az Erdély felé eső peremterületeken tűnnek fel olyan hangszeres tánczene nyomai, melyek nem a 19. század zenei műveltségének jellemző darabjai, hanem régebbi korok maradványai.

A táncélet általános jellege az újabb táncdivatok ellenére is régiesebb a Dunántúléval szemben. A tanyavilágban és az Alföld peremén levő kis falvakban a már polgári jellegű rendezett bálok nagy táncalkalmai mellett élénk maradt a házibálok kötetlen kerete. A padkaporos bál, házibál, tapodó stb. kisebb, a régi paraszti táncéletre jellemző mozzanatok. A szabadban és csűrben való táncolás gyakorisága is a táncélet régi keretét jelenti, csak a tartalom, a táncok újultak meg. Az új, modernebb tánc- és népdalstílus itt nem mindig járt szükségszerűen együtt a táncélet egyszerűbb formáinak felszámolásával.

A tiszai dialektusterület részeinek tánckultúráját az Erdély felől érkező pásztorok, elsősorban a juhászok régies kultúrája színezi, mely különösen a Dél-Alföld és a hajdani Partium területén érezhető. Az Erdély felől betelepülőket az alföldi parasztság rendszerint oláh népnévvel, táncaikat pedig oláhos névvel illeti. A tánczenében is érezhető erdélyi hatás, különösen a felső-tiszai dialektus területén. Az északkeleti Alföld táncai szervesen kapcsolódnak az északkeleti Felvidék szlovákságának tánckultúrájához.

A tiszai terület tánckincsének szerepe átlépi a táji határokat. Az új stílus Tisza-vidéki változata emelkedett leginkább a nemzeti kultúra szintjére, a múlt századi népies műtáncok, a nemzeti romantika korszakában kialakított népi-nemzeti táncstílus – úgy látszik – elsősorban erre az anyagra támaszkodott, s a tánciskolákon keresztül ez terjedt országszerte. A magyar nyelvterület határait túllépő csárdásdivatból is elsősorban ez a stílus talált utat a szomszéd népekhez.

A középső dialektusterület kisebb egységei:

1. Felső-Tisza-vidék (Bodrogköz, Szatmár m., Nyírség, Hajdúság, Szilágy m.);

2. Északkeleti Felvidék;

3. Keleti palócok és matyók;

4. Nagykunság, Jászság;

5. Dél-Alföld, Alsó-Tisza-vidék.

Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)