Kelet-Dunántúl (Sárköz, Duna mente, Bácska, Szlavónia)
A kelet-dunántúli vagy másképpen sárközi-Duna menti táncdialektus nevét e terület alapvetően dunántúli sajátosságai alapján választottuk, noha a földrajzi értelemben vett Dunántúlon túlterjed. Tolna és Baranya megye keleti, Duna menti része, Fejér megye déli és keleti része, a Mezőföld, továbbá a Duna bal parti sávja kb. Dunaföldvártól délre a Bácska felé, valamint a Dráván túli szlavóniai magyar népsziget tánckultúrája is ide kapcsolódik.
Páratlan gazdagsága és sokszínűsége révén ezt a kisebb dialektust tekinthetjük az egész nyugati dialektus legméltóbb képviselőjének. Ez a terület már nem oly egyértelműen régies, mint a Dél-Dunántúl. A Duna menti népvándorlások, keveredések és kölcsönhatások középpontjába esvén, kitéve a korai polgárosulás hatásának is oly sok különböző eredetű jelenség sűrűsödik ezen a területen, mely jelentőségét a rábaközi dialektuséhoz hasonlóvá teszi.
Jelentős különbség a szomszédos területekhez képest az, hogy a tánckezdő verbunk szórványosan felbukkan. A Decsről, Sárpilisről és Foktőről előkerült változatok a nyugati dialektus kötetlen szóló verbunkjainak legszebb változatai. Érződik rajtuk az új magyar táncstílust átható népi-nemzeti íz, a múlt századi műverbunk, sőt a tánciskolás műmagyar táncok megtermékenyítő hatása is. E táncokból azonban a népi
gyakorlat megtisztító hatása következtében minden mesterkélt hamisság lehámlott. A verbunkhoz a népies magyar műzene termékei járulnak: a „Ritka búza", a „Selyem-csárdás" vagy egyéb népies műdalok. A rábaközi és keleti verbunktól elsősorban az különbözteti meg, hogy a csizmacsapó mozgások rendkívül ritkák, és motívumainak jó része a népies műtáncok motívumkincséhez is kapcsolódik. A verbunkok szórványos jellege és főként mutatványos funkciója talán arra mutat, hogy az itt is uralkodó régi táncstílus a korábbi polgári fejlődés folytán kevésbé gátolta az új táncstílus terjedését, de ereje mégsem engedte teljesen érvényre jutni az új stílus régi típusát, a verbunkot. Több jel arra mutat, hogy a verbunk ezen a területen csak későn terjedt el. Az a tény viszont, hogy a verbunk név itt sem egyértelműen a kanásztáncot jelöli bizonyos nemzedékek névhasználatában, hanem a lassú csárdást is (hasonlóan a nyugati palócokhoz és a Szigetközhöz), azt mutatja, hogy a verbunk egy ideig mégiscsak a tánckezdés szerepét töltötte be. Az azonban, hogy a verbunk nevet nemcsak a lassú csárdás mint a férfitánc után következő első páros tánc, hanem a kanásztánc-ugrós változatok is hordozzák, mutatja e tánckezdő jelleg késői, erőtlen és nem kizárólagos voltát. Esetleg azt is feltételezhetjük, hogy egy korábbi új stílusú táncrendre és divatra rárakódó, egy Somogyból kiinduló régies divatáramlat hatásaként, újabb rétegként értékelhetjük a Duna menti ugrósokat.
A csárdás gazdag formái támogatják azt a feltevést, hogy az új táncstílus elterjedése és virágzása a Sárközben erős volt, s az említett régies táncok újabb felvirágzásának Somogyból kiinduló hulláma csak részben tudta az itt erőteljesebb új stílust megtépázni. A csárdás, főleg a friss egyedülállóan gazdag változatai azt tanúsítják, hogy e vidéken a csárdás igen mélyen gyökerező s a közelmúltban is virágzó, fontos tánctípus. A lassú csárdás itt sem tartalmaz ugyan sokkal több motívumot, mint a nyugati dialektus más részein, s itt is vannak nyomaink a lassú csárdás későbbi kialakulására. Mégis, néhány motívum, néhány fogásmód, a lassú „lejtő" előfordulása régiségére utal. A friss pedig olyan gazdag, hogy bátran állítható a szatmári vagy erdélyi friss csárdásaink mellé harmadik reprezentáns-változatnak. A friss főbb motívumai, mozzanatai: egylépéses buktatás, sarkazó-aprózó lábfejfigurázások, kopogások, a páros forgás máshonnan alig ismert virtuóz, aprózó formái, a lippentős-mártogatós motívum. A csalogatós, párelengedős mozzanat különös módon csak szórványosan található meg. A lassú és friss között hangsúlybeli különbség van. A lassú fenthangsúlyos, a friss pedig lenthangsúlyos (kivételt képez néhány mezőföldi, baranyai és bácskai falu). Az egész területen a lenthangsúlyos csárdás látszik régibbnek, s a fiatalabb nemzedékek fenthangsúlyos csárdása már újabb divatok eredménye. Talán éppen a tiszai dialektus életerősebb (a tánciskolás műcsárdáshoz is közelebb álló) stílusának terjedése magyarázza ezt. A sárközi-Duna menti friss csárdásokban a kiforgatás, a leány kar alatti forgatása kivételesen ritka, éppúgy, mint a csizmacsapás.
E terület nevezetes tánctípusa a cinege, háromugrós, de verbung és mars néven is élő tánctípus. Ez azonban már kevésbé őrzi a kanásztáncokkal való közvetlen kapcsolatot. A fogalomkeveredés viszont gyakori a sokác, horvát és szerb kólókkal, amit itt kólé néven emlegetnek. Az ugrós zenei anyaga már nemcsak a régi stílusú dallamokból verbuválódik, hanem délszláv, cigány és új stílusú magyar dallamok, sőt század eleji kuplék is bekerülnek a dallamkészletbe. Közös ritmikai sajátosságuk a 2/4-es ütem és a ♩ -os ritmikai értékű alapmozgás.
Az ugrós férfiszóló, páros, csoportos és csak nők által járt formákban is ismert. Jellegzetes kelet-dunántúli forma a csillagalakban való összefogódzás.
Az ugrós motívumkincse és szerkezete eltér a somogyi kanászverbunktól. Itt többnyire egyetlen (4 vagy 5 tagú) összetett motívum ismétléséből áll a táncfolyamat, míg a rögtönzött somogyi kanászverbunk két- és háromtagú egyszerű motívumokból épül fel.
Az ugrós típus menettáncként használatos formája csak a cifrából áll, s már a Duna-balparti, Kalocsa-vidéki mars felé mutat.
Az ugrós tánctípus északabbi, a balkáni területekről távolabbi változataiban alig találkozunk a lánc- és körformával. Dél felé ez a forma egyre gyakoribbá válik. Feltehető, hogy a délszláv tánckincs formai hatása hozzájárult az ugrós tánctípus körláncban járt formáinak divatjához. Nem véletlen, hogy éppen itt keveredik a délszláv név- és zeneanyag is a magyarral.
A vizsgált terület egyik legfontosabb típusa a leánykarikázó. E régies, háromrészes karikázó a magyar nyelvterületen egyedül itt, mégpedig a dunántúli Sárközben fordul elő.
A három karikázórész egymástól formai, zenei és terminológiai anyagában is határozottan elkülönül.
I. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. A kör állandó szűkítését-tágítását eredményező kifelé-befelé irányuló lépésvariáció kapcsolódik a horvát lánctáncok régies formáihoz (Mad'arac, Szremszki mad'arac). Az oldalt lépő ún. rözgős forma pedig a szlavóniai derenkázás és rezálással együtt a Dráva menti horvátok drmes nevű táncához. (E név szintén rezgőst jelent.)
II. A sárközi karikázó középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez a pontozott ritmusú 4/4-es, többnyire tripodikus (háromütemes sorok) új stílusú és műdalanyag kapcsolódik. E részt az egyés kétlépéses csárdásmotívum, valamint a Feröer-lépés alkotja.
III. A sárközi karikázó harmadik, friss része a futó vagy ugró. E táncrész régies dallamanyagát a 7 és 8 szótagos dudanóták jelentik. A csárdás hatására azonban az új stílusú dallamok egyre gyakoribb kísérői a karikázó friss részének. A futó rész a lenthangsúlyos futólépésből, illetve ridamotívumból áll.
A karikázó e területen szinte falvanként különbözik.
A három rész nem mindenütt él, s az egyes részek különbözőképpen kapcsolódva, kétrészes formákat alkotnak. Bácskában például az I. és II. részt találjuk meg. Másutt, az általános divathoz hasonlóan, csak a II–III. rész él. Néhol többrészes karikázókat és különböző alkalmi formákat is találunk (pl. a decsi pihenős, az alsónyéki döccenős, a dunafalvi kis- és nagyugrós). Figyelemre méltó, hogy a dunántúli Duna mentén észak felé haladva a karikázó egyre ritkább.
A karikázóhoz kapcsolódva említjük meg a körcsárdást, melynek a fiatalabb nemzedékek táncéletében itt is nagy szerepe van.
A lakodalmi táncok közül meg kell említenünk a szakácsasszonyok táncát, mely itt ugyancsak az ugrós típussal kapcsolódik. Lakodalmi társasjáték a fedős játék, valamint a párnás tánc. Szóbeli említések állatutánzó táncról is megemlékeznek (borjútánc).
A kelet-dunántúli dialektus táncéletében a régi és új elemek sajátos ötvözetben jelennek meg. A régi dallamok újjal, sőt idegennel keverednek a rezesbandák, vonós cigánybandák vagy a balkáni eredetű tamburabandák előadásában.
A kocsmai táncalkalmak uralkodó szerepe mellett találjuk a játszót vagy a síki táncolást. A tánciskolás polgári divat együtt él a régi táncba hívási mód emlékével: a leányt kendőjénél fogva rántják a táncba. Ezen a vidéken a régi és új divat együttesen gazdag és sokrétű tánckultúrát hozott létre. Ezt a gazdagságot még fokozták a balkáni színezőhatások is.
Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)
Jelentős különbség a szomszédos területekhez képest az, hogy a tánckezdő verbunk szórványosan felbukkan. A Decsről, Sárpilisről és Foktőről előkerült változatok a nyugati dialektus kötetlen szóló verbunkjainak legszebb változatai. Érződik rajtuk az új magyar táncstílust átható népi-nemzeti íz, a múlt századi műverbunk, sőt a tánciskolás műmagyar táncok megtermékenyítő hatása is. E táncokból azonban a népi
gyakorlat megtisztító hatása következtében minden mesterkélt hamisság lehámlott. A verbunkhoz a népies magyar műzene termékei járulnak: a „Ritka búza", a „Selyem-csárdás" vagy egyéb népies műdalok. A rábaközi és keleti verbunktól elsősorban az különbözteti meg, hogy a csizmacsapó mozgások rendkívül ritkák, és motívumainak jó része a népies műtáncok motívumkincséhez is kapcsolódik. A verbunkok szórványos jellege és főként mutatványos funkciója talán arra mutat, hogy az itt is uralkodó régi táncstílus a korábbi polgári fejlődés folytán kevésbé gátolta az új táncstílus terjedését, de ereje mégsem engedte teljesen érvényre jutni az új stílus régi típusát, a verbunkot. Több jel arra mutat, hogy a verbunk ezen a területen csak későn terjedt el. Az a tény viszont, hogy a verbunk név itt sem egyértelműen a kanásztáncot jelöli bizonyos nemzedékek névhasználatában, hanem a lassú csárdást is (hasonlóan a nyugati palócokhoz és a Szigetközhöz), azt mutatja, hogy a verbunk egy ideig mégiscsak a tánckezdés szerepét töltötte be. Az azonban, hogy a verbunk nevet nemcsak a lassú csárdás mint a férfitánc után következő első páros tánc, hanem a kanásztánc-ugrós változatok is hordozzák, mutatja e tánckezdő jelleg késői, erőtlen és nem kizárólagos voltát. Esetleg azt is feltételezhetjük, hogy egy korábbi új stílusú táncrendre és divatra rárakódó, egy Somogyból kiinduló régies divatáramlat hatásaként, újabb rétegként értékelhetjük a Duna menti ugrósokat.A csárdás gazdag formái támogatják azt a feltevést, hogy az új táncstílus elterjedése és virágzása a Sárközben erős volt, s az említett régies táncok újabb felvirágzásának Somogyból kiinduló hulláma csak részben tudta az itt erőteljesebb új stílust megtépázni. A csárdás, főleg a friss egyedülállóan gazdag változatai azt tanúsítják, hogy e vidéken a csárdás igen mélyen gyökerező s a közelmúltban is virágzó, fontos tánctípus. A lassú csárdás itt sem tartalmaz ugyan sokkal több motívumot, mint a nyugati dialektus más részein, s itt is vannak nyomaink a lassú csárdás későbbi kialakulására. Mégis, néhány motívum, néhány fogásmód, a lassú „lejtő" előfordulása régiségére utal. A friss pedig olyan gazdag, hogy bátran állítható a szatmári vagy erdélyi friss csárdásaink mellé harmadik reprezentáns-változatnak. A friss főbb motívumai, mozzanatai: egylépéses buktatás, sarkazó-aprózó lábfejfigurázások, kopogások, a páros forgás máshonnan alig ismert virtuóz, aprózó formái, a lippentős-mártogatós motívum. A csalogatós, párelengedős mozzanat különös módon csak szórványosan található meg. A lassú és friss között hangsúlybeli különbség van. A lassú fenthangsúlyos, a friss pedig lenthangsúlyos (kivételt képez néhány mezőföldi, baranyai és bácskai falu). Az egész területen a lenthangsúlyos csárdás látszik régibbnek, s a fiatalabb nemzedékek fenthangsúlyos csárdása már újabb divatok eredménye. Talán éppen a tiszai dialektus életerősebb (a tánciskolás műcsárdáshoz is közelebb álló) stílusának terjedése magyarázza ezt. A sárközi-Duna menti friss csárdásokban a kiforgatás, a leány kar alatti forgatása kivételesen ritka, éppúgy, mint a csizmacsapás.E terület nevezetes tánctípusa a cinege, háromugrós, de verbung és mars néven is élő tánctípus. Ez azonban már kevésbé őrzi a kanásztáncokkal való közvetlen kapcsolatot. A fogalomkeveredés viszont gyakori a sokác, horvát és szerb kólókkal, amit itt kólé néven emlegetnek. Az ugrós zenei anyaga már nemcsak a régi stílusú dallamokból verbuválódik, hanem délszláv, cigány és új stílusú magyar dallamok, sőt század eleji kuplék is bekerülnek a dallamkészletbe. Közös ritmikai sajátosságuk a 2/4-es ütem és a ♩ -os ritmikai értékű alapmozgás.Az ugrós férfiszóló, páros, csoportos és csak nők által járt formákban is ismert. Jellegzetes kelet-dunántúli forma a csillagalakban való összefogódzás.
Az ugrós motívumkincse és szerkezete eltér a somogyi kanászverbunktól. Itt többnyire egyetlen (4 vagy 5 tagú) összetett motívum ismétléséből áll a táncfolyamat, míg a rögtönzött somogyi kanászverbunk két- és háromtagú egyszerű motívumokból épül fel.
Az ugrós típus menettáncként használatos formája csak a cifrából áll, s már a Duna-balparti, Kalocsa-vidéki mars felé mutat.
Az ugrós tánctípus északabbi, a balkáni területekről távolabbi változataiban alig találkozunk a lánc- és körformával. Dél felé ez a forma egyre gyakoribbá válik. Feltehető, hogy a délszláv tánckincs formai hatása hozzájárult az ugrós tánctípus körláncban járt formáinak divatjához. Nem véletlen, hogy éppen itt keveredik a délszláv név- és zeneanyag is a magyarral.
A vizsgált terület egyik legfontosabb típusa a leánykarikázó. E régies, háromrészes karikázó a magyar nyelvterületen egyedül itt, mégpedig a dunántúli Sárközben fordul elő.
A három karikázórész egymástól formai, zenei és terminológiai anyagában is határozottan elkülönül.
I. A leglassúbb ún. babázás, szédibabázás, lépő vagy belépő kísérődallamai 11 szótagos 5/8-os dallamok, amelyekre a sárköziek számtalan lírai szöveget énekelnek. A kör állandó szűkítését-tágítását eredményező kifelé-befelé irányuló lépésvariáció kapcsolódik a horvát lánctáncok régies formáihoz (Mad'arac, Szremszki mad'arac). Az oldalt lépő ún. rözgős forma pedig a szlavóniai derenkázás és rezálással együtt a Dráva menti horvátok drmes nevű táncához. (E név szintén rezgőst jelent.)
II. A sárközi karikázó középső része mind formai, mind zenei szempontból az új stílus vonásait hordozza. E csárdás tempójú részhez a pontozott ritmusú 4/4-es, többnyire tripodikus (háromütemes sorok) új stílusú és műdalanyag kapcsolódik. E részt az egyés kétlépéses csárdásmotívum, valamint a Feröer-lépés alkotja.
III. A sárközi karikázó harmadik, friss része a futó vagy ugró. E táncrész régies dallamanyagát a 7 és 8 szótagos dudanóták jelentik. A csárdás hatására azonban az új stílusú dallamok egyre gyakoribb kísérői a karikázó friss részének. A futó rész a lenthangsúlyos futólépésből, illetve ridamotívumból áll.
A karikázó e területen szinte falvanként különbözik.
A három rész nem mindenütt él, s az egyes részek különbözőképpen kapcsolódva, kétrészes formákat alkotnak. Bácskában például az I. és II. részt találjuk meg. Másutt, az általános divathoz hasonlóan, csak a II–III. rész él. Néhol többrészes karikázókat és különböző alkalmi formákat is találunk (pl. a decsi pihenős, az alsónyéki döccenős, a dunafalvi kis- és nagyugrós). Figyelemre méltó, hogy a dunántúli Duna mentén észak felé haladva a karikázó egyre ritkább.A karikázóhoz kapcsolódva említjük meg a körcsárdást, melynek a fiatalabb nemzedékek táncéletében itt is nagy szerepe van.
A lakodalmi táncok közül meg kell említenünk a szakácsasszonyok táncát, mely itt ugyancsak az ugrós típussal kapcsolódik. Lakodalmi társasjáték a fedős játék, valamint a párnás tánc. Szóbeli említések állatutánzó táncról is megemlékeznek (borjútánc).
A kelet-dunántúli dialektus táncéletében a régi és új elemek sajátos ötvözetben jelennek meg. A régi dallamok újjal, sőt idegennel keverednek a rezesbandák, vonós cigánybandák vagy a balkáni eredetű tamburabandák előadásában.
A kocsmai táncalkalmak uralkodó szerepe mellett találjuk a játszót vagy a síki táncolást. A tánciskolás polgári divat együtt él a régi táncba hívási mód emlékével: a leányt kendőjénél fogva rántják a táncba. Ezen a vidéken a régi és új divat együttesen gazdag és sokrétű tánckultúrát hozott létre. Ezt a gazdagságot még fokozták a balkáni színezőhatások is.
Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)