Folkpart

A rábaközi táncok közül elsősorban a verbunk az a tánctípus, melynek sajátosságai révén elkülönül a Rábaköz a magyar nyelvterület más részeitől. E táncnak kivételesen jelentős szerepe volt a rábaközi parasztság körében. A Rábaköz a magyar nyelvterület egyetlen pontja, ahol a történeti körverbunk nyomai az élő hagyományban szinte a legutóbbi időkig fennmaradtak. (Az északkelet-alföldi, erdélyi vagy kiskunsági körverbunkok sokkal inkább őrzik még a kötetlen férfitánccal való kapcsolatukat, vagy pedig tudatos felújítás eredményei, mint pl. a kunszentmiklósi és halasi verbunk.)

A rábaközi verbunkok két jellegzetes altípusát ismerjük.

A Rábaköz keleti részén, Kóny, Szil, Szany, Sobor stb. községekben él az egyik formája. Egyetlen lassú részből áll, motívumkincse viszonylag gazdag, állandó dallama az „Ez a kislány, barna kislány..." kezdetű népdal. A tánc főbb mozzanatai: az üvegek földre helyezése, körbe állítása után kezdődik a tánc. Tág kör alakul, állandó jobbra-balra félfordulatokkal táncolnak, forduló-bokázók váltakoznak egyszerű csizmacsapásokkal, majd a jellegzetes taps-bemérés következik. A verbunk utolsó szakaszában kerül sor az ún. rúgd meg figurára, mellyel a köríven ide-oda futnak. A verbunk teljesen kötött szerkezetű. Ezt egyrészt a tudatos összegyakorlás, másrészt a táncvezető, az ún. hejlegény irányítása biztosítja. A hejlegény kiáltásaival ad jelt, hogy melyik figurát hányszor járják. A kötöttség nem azt jelenti, hogy minden faluban egyformán járják a táncot, sőt egy-egy nagyobb faluban korosztályonként, társadalmi rétegként, falurészként elkülönült legénytársaságonként, céhekben gyakorolják és táncolják. Mindegyik csoport törekszik arra, hogy a másiktól bizonyos vonásokban eltérjen. Emiatt egy falun belül is kisebb-nagyobb formai változatok alakulnak ki. Kónyban például a zsöllér-verbunk és a gazdaverbunk két különböző változata ugyanannak a táncnak.

A rábaközi verbunkok másik típusának szerkezeti felépítése és motívumkincse eltér az előzőtől. A Kapuvár környékén (Hövely, Vitnyéd stb.) ismert verbunk is lassú és friss részre tagolódik. Ez a lassú és friss viszony a szigetközi verbunk kéttempójúságához hasonló. (A lassú düvős 140-es tempójú részt cca 120-as tempójú, nyolcados metrumú esztamos rész követi.) A lassú rész falvanként különbözik. A már stilizált formában ránk maradt, de így is vegyesnek tűnő kapuvári verbunkban minden motívumsort kétlépéses csárdások vezetnek be, s ezalatt történik a tényleges főmotívumra való felkészülés. A hejlegény ezalatt adja meg a folytatáshoz szükséges utasításokat. A konstruáltnak tűnő, fokozódó felépítésű táncfolyamatot csapásoló motívumok alkotják. A kapuvári verbunk dallama népi verbunkosaink egyik legszebb, legrégibb formája. Népzenénk legrégibb rétegének dallami vonásait hordozza. (A siratótípus ún. „ugoros" sorvégzőjű dallama.) Más változatokban (pl. Vitnyéd) a lassú rész egyszerű tapsoló körben járásból áll, s rendszerint múlt századi népies műdalaink valamelyike kíséri. A gyors rész zenei anyaga és motívumkincse egységesebb képet mutat. Ez kezdetleges motívumismételgető hangszeres zene, mely idegen, németes jellegű. A rábaközi verbunk friss része zenei anyagában, mozgáskincsében az osztrák és bajor Schuhplattlerekre emlékeztet.

A verbunknak sajátos szerepe volt a rábaközi táncéletben, melynek középpontjában a rendkívül élénk, fejlett legényélet állt. A szervezett legénytársaságok, ún. céhek egyik legfontosabb tevékenysége a búcsú előtti hónapokban a verbunk szervezett gyakorlása és betanulása, hogy a búcsú napján a falu nevezetes pontjain táncukat bemutatva arassanak megérdemelt sikert a búcsúra érkező sokaság körében. A verbunk tanulását szervezetileg biztosították, gyakorlását nagyon komolyan vették. Például tánc eltévesztése esetén a hibázó büntetéspénzt fizetett.

Kevés az adatunk arról, hogy milyen volt a Rábaközben a kötetlen férfi szólótánc a körverbunk kialakulása előtt. Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy a ma ismert kötött körverbunkok az idősebb nemzedék lábán még szabadabbak voltak, és egyes helyeken a századforduló táján még kötetlenebb formái is éltek.

Feltűnő és furcsa, hogy az állandó dallammal kapcsolódó kötött, szilárd táncforma zenéhez való illeszkedése meglehetősen esetleges. Némely változatában a tánc motívumsorai egybevágnak a dallamszakaszok tagolási határaival, de sokkal gyakoribb a zenei és táncbéli egységek ellentéte. Így például a sobri körverbunkban meghatározott mennyiségben ismétlik a motívumokat – számolnak is közben, hogy el ne tévesszék –, de a motívumok terjedelme sohasem felel meg a ráeső zenei egységek terjedelmének, s ily módon rendszeresen eltolódnak egymáshoz képest. Jellemző, hogy a tánc vége sem egy teljes dallamszakasz befejezésére esik. Ez a tény két magyarázatot kínál: egyrészt azt, hogy a táncot utólag húzták rá másik dallamra, vagy pedig még valószínűbben azt, hogy a tudatos paraszti koreográfia – mivel itt kötött, a legénycéh által összeállított és meghatározott táncról van szó – csupán az egyöntetűség biztosítására törekedett, de a tánc zenéhez való hozzáigazítását már nem tudta elvégezni, s nem is tartotta fontosnak.

A verbunkhoz időnként nők is kapcsolódtak. A nyugat-rábaközi altípusban (Kapuvár, Vitnyéd) a nők mint kísérők vesznek részt a táncban, és néha a férfikörbe bekapcsolódva vagy azon kívül táncolnak. A másik altípusban nők nem vesznek részt.

A verbunkhoz elő- vagy utójátékként kétféle tánc kapcsolódik. Mind a kapuvári, mind pedig a kónyi típushoz az ún. mars vagy dus nevű tánc szolgál részként. A legények ezzel a menettánccal járják végig a falut. Egyes helyen a verbunkot csárdás követi. Ez a verbunk régi funkciójának és a történeti verbunkleírások menetének is teljesen megfelel. Máshol azonban a páros tánc elmarad, és a legények tovább dussolnak az utcán újabb állomáshelyük felé.

A terület csárdásai szervesen beilleszkednek a nyugati terület friss csárdásai közé. A lassú és friss alapvető különbsége, a lassú feltűnő szegénysége, a frissben kiteljesedő táncolás és a lenthangsúly teszik e csárdásformát jellegzetesen dunántúlivá. A többi dunántúli dialektus csárdásaitól néhány vonásban mégis eltér: sajátos jellemzői a tág összefogódzások, a kiforgatások nagyobb aránya és a lippentős motívum hiánya. Külön ki kell emelnünk azt a régies szokást (Ausztriából, bihari románoktól, mezőségi magyaroktól és románoktól, továbbá a goráloktól ismerjük), hogy a tánc megkezdése előtt a férfi megpördíti a leányt a karja alatt. Az idősebbek sose kezdik el a lassú vagy friss csárdást e kezdőmozzanat nélkül. Az újabb táncbeli fejlődés következményeként a csárdás motívumkincse egyre szegényedik és szürkül. Lassan már a friss is csak egy szökdelő motívum használatára korlátozódik. A Rábaközben élénk az első világháború óta kifejlődött körcsárdásdivat, azaz két pár összefogódzva járt, motívumszegény, de a duhaj tánckedvet még megfelelően kielégítő forgó csoporttánca.

A Rábaköz egyik legnevezetesebb táncformája a verbunk mellett az úgynevezett dus vagy mars. Az ugrós tánccsalád e helyi változata viszonylag fejlett, de régies vonásokat is őriz. A Nyugat-Rábaköz kivételével – ahol marsnak nevezik és elsősorban páros menettánc formában használják – legtöbb helyen dus néven ismerik. Sokféle funkcióban, menettáncként, páros táncként, férfi szólótáncként, csoportos kocsmai mulatótáncként, a szünetek megrendelésre járt virtuskodó táncaként használják. Ez a tánc azonban már nem szerves, elmaradhatatlan része a rábaközi táncrendnek. Használata még gyakori, de funkciói feltétlenül alkalmi jellegűek. Többalakúsága (szóló, páros, csoportos, férfi-, női, vegyes formák) és az eszközös táncokkal (üveges, seprűs) való szoros kapcsolata az ugrós táncfajta más vidékek változataival való azonosságára mutatnak. Ez a táji altípus azonban formailag feltűnően fejlett például a dél-dunántúli ugrós-kanásztánc típushoz képest. Motívumai bővített és összetett szerkezetű változatokból állnak. A tánc mozgásanyaga is szélesebb skálán mozog, s gyakoriak a csapásoló motívumok. Feltűnő, hogy a páratlan ütemű, időtartamú motívumok (3/4, 5/4 stb.) aránya nagyobb, mint más vidék ugrósainak motívumkincsében.

A rábaközi dus zenei anyaga vegyes. A régi stílusú kísérődallamok már háttérbe szorultak. Ezek között találunk jellegzetes rábaközieket (Szélről legeljetek...) vagy más vidékről is ismert régi dallamok helyi változatait (Szivárványos az ég alja...), néha kanásztáncdallamokat (Házasodik a tücsök..., Cinegemadár – nógrádi verbunk). Az említett régies dallamokat szinte teljesen elborította az idegen, németes induló- és polkazene. Ezt egyrészt a német nyelvhatár közelsége, másrészt az ezen a vidéken korán meginduló polgárosulás magyarázza. Ez a zenei anyag könnyen utat találhatott a dus táncfajtához, mert az említett idegen, táncszerű menetelő zenék metrikailag és tempóban éppen megfeleltek a régi ugrós tánchoz, s így a dus ritmikai, metrikai, tempóbeli sajátosságainak. A divatos, új modern dallamanyaga tehát könnyen behatolhatott és helyettesíthette a régi táncdalokat anélkül, hogy ez a tánc jellegében alapvető változást hozott volna. A Radetzky-mars ma a legkedveltebb s már réginek számító kísérődallama a dusnak. A tánc nevének vizsgálata is érdekes tanulságokat rejt. A régi magyar (szláv eredetű) duska szó eredetileg áldomásivást, áldomásiváshoz, köszöntéshez kapcsolódó énekszót jelent. Alaki fejlődése és jelentéskörének bővülése keveredett a nyugati, főként német és osztrák Tusch, azaz ünnepi zene fogalmával. A Rábaközben azonban ez a jelentéskör szigorúan leszűkült a tánc fogalmára (a magyar nyelvterületen csak itt), és elhomályosultak a régebbi jelentésfejlődés állomásai és a széles jelentéskör. Az áldomásivás, köszöntés, a lakodalmi asztali nóta, a zenészek lakodalmi pénzgyűjtésekor énekelt nóta vagy ilyenkor járt tánc, a külön rendelésre járt, zenészeknek megfizetett tánc jelentései a magyar nyelvterület különböző részein a tus, duska, tuska, dusollás és dus szavakhoz kapcsolódnak. Meg kell jegyeznünk, hogy az osztrák-bajor táncanyagban élő Duschpolka főmotívuma ugyancsak a háromlépés, mely a rábaközi dus és a régi ugrós tánctípus fő motívuma.

A rábaközi dushoz szoros szálak fűzik az eszközös táncokat, melyek e vidéken szintén a legrégibb táncréteg maradványai. A dust sokszor üveggel a kézben, földre tett vagy fejre helyezett üveggel járják. A rábaközi üveges tánc így teljesen a dus tánctípus körébe illeszkedik, neve és zenei anyaga, motívumkincse és funkciója sem különül el tőle. Az itt rendkívül divatos seprűtáncok különböző fajtái is a dushoz kapcsolódnak. Ez a táncforma azonban a seprű jelenléte miatt már határozottabban elválik a dustól, és önálló csoportot képezve a botos, eszközös pásztortáncok családjába tartozik. Mind a dus, mind a seprűtánc esetében a népi tudat, a zenei anyag és a táncok motívumkincse határozottan utal a pásztortáncokkal való kapcsolatra. A seprűtáncokhoz vagy dus dallamok, vagy kanásznóták kapcsolódnak (Házasodik a tücsök..., Az oláhok, az oláhok facipőben..., Elment Szent Péter Rómába... stb.). A szokásos egyéni seprűtáncon kívül itt csoportos, néha teljesen kötött, összegyakorolt seprűtáncokkal is találkozunk. Ezek másutt teljesen hiányoznak a tánckészletből. A pásztorkultúra korai felszámolódása, a parasztság korai polgárosodása e vidéken kiszorította a régi kanásztáncokat, de ez a tánckultúra megváltozott formában – egyrészt a dus, másrészt a seprűtáncok formakincsét gazdagítva és alapját képezve – alkalmazkodott a polgárosuló parasztság újabb táncigényéhe

Utolsóként a táncos, énekes leányjátékok egyik sajátos rábaközi formáját, az ún. köcsögös játékot említjük meg. Az éneklő, körben álló leányok ütemesen rázva csörgetik a köcsögöt, és egymásnak dobálják. A táncnak alig nevezhető játékot viszont olyankor használják, amikor másutt karikázni szoktak. A leánykarikázó hiányzik csaknem az egész kisalföldi területről, noha a nyugati palóc és a dél-dunántúli területen még divatos, és gazdag változatokban megtalálható. A karikázó hiánya talán a táncélet korai polgárosulásával lehet összefüggésben, vagy azzal, hogy a legénybandák céhszervezete köré csoportosuló leánytársaságok – más vidékektől eltérően – nem éltek olyan eleven, önálló leányéletet, hogy ez a karikázás divatját elősegítette volna.

A rábaközi táncdialektus általános sajátosságait a következőkben foglalhatjuk össze. A meglehetősen korai, erős polgári és idegen, németes hatások sajátosan átszínezték, átalakították a rábaközi dialektus tánckincsét és táncéletét. Ez egyrészt a céhes szokásanyagban, másrészt a zenében mérhető leginkább. Ez a hatás azonban nem szürkítette el a vidék tánckultúráját, hanem bizonyos hagyományok sajátos irányba fejlődésének, sőt kivirágzásának kedvezett. A verbunk legfejlettebb, kötött formájának kialakulása és megtartása semmiképpen sem magyarázható meg a céhekbe tömörült legénység szervezett, tudatos tánctanulási alkalmai nélkül. A régi stílusú magyar anyagba beszűrődő idegen hatások (dus) gazdagították, fejlesztették a táncanyagot, ha a zenekíséret esztétikai értéke sok esetben kétséges is.

A megtermékenyítő idegen hatások mellett a régi stílusú zenei és táncanyagnak szintén jelentős szerepe volt a rábaközi tánckultúra sajátos színeinek kialakításában. A dudanóták nagy divatja (itt is a friss csárdáshoz használják), a dus régies formai vonásai, valamint a seprűtáncok gazdagsága a magyar tánckincs régi stílusrétegének továbbfejlődését jelentik. Az új stílusú táncanyag kivirágzása, a kötött verbunk intézményes tanulási alkalmakon keresztüli fenntartása és fejlesztése, továbbá a csárdás egyik régies mozzanatának megőrzése a Rábaközt a Dunántúl egyik legjelentősebb táncdialektusává teszik. E területen a régi és az új magyar, valamint a németes és polgári elemek vegyülete sajátos tánckultúrát eredményezett.

Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)