Folkpart

Ritkább, de történetileg rendkívül fontos a csoportos körverbunk. A lassú és friss részre tagolódó körtánc első részét vállon összefogódzva járják. Ez a magyar nyelvterület más részeiről ismert körverbunkban soha nem fordul elő. Az egyszerű bokázó-csárdáslépésekből álló lassú után kötetlen – már összefogódzás nélkül járt – friss rész következik, mely főként a háromlépés és a háromugrós motívumváltozataiból áll. Figyelemre méltó, hogy mind a kötött, mind a kötetlen rész terjedelme meghatározott, s részenként három-három egységre oszlik. A kísérődallamok és az egyes táncrészek háromszor egymás után megismétlődnek. A lassú és friss rész tempóbeli és metrikai viszonya nem azonos a lassú és friss csárdáséval. A lassú rész megegyezik a verbunkszerű férfitáncok és a lassú csárdás metrumával és zenei kíséretmódjával. A friss viszont vagy az erdélyi sűrű magyar (legényes), vagy pedig a kanásztánc és az ugrós mérsékelt tempójú (♩ = 120), nyolcados metrumú, esztam kíséretű zenéjének felel meg. (A kapuvári verbunknál is hasonló kettősséggel találkozunk.) A történeti verbunkleírásokban említett kétrészesség, az egyes részek hármas belső tagozódása, a lassú-friss viszony sajátos formája arra utal, hogy a szigetközi-csallóközi verbunkváltozatok a történeti körverbunk maradványaiként értékelhetők. Ugyanakkor e terület verbunktáncai azt a feltevést is alátámasztják, hogy ez a kötött forma a paraszti gyakorlatban már korábban meglévő kötetlen férfitáncból alakult ki. A verbunk kötetlen szóló formái is ugyanazzal a zenekísérettel és terjedelemmel, hasonló néven élnek. A kísérődallamok jellegzetes múlt századi hangszeres verbunkok. Változataik másutt is ismertek. A Kóbor huszároké elnevezésű verbunkdallam például megegyezik a gencsapáti verbunk dallamával. Ugyanezt a Galga- és Solt-vidéken huszárverbunk néven találjuk meg, a dunamenti Foktőn pedig Selyem-csárdás névvel illetik, s szintén verbunkot járnak rá. A tánchoz kapcsolódó névanyag a nyugati palóc s különösen az erdélyi tánc- és tánczenei névadást juttatja eszünkbe. A táncokhoz és dallamokhoz ugyanis személynevek kapcsolódnak, melyek régi híres táncosokra vagy cigányprímásokra utalnak, például Bertóké, Bársony verbunk, Madarász Ignác verbunkja. Tánckincsünk régebbi rétegével való közvetlen kapcsolat jele, hogy a verbunk eszközös formái is gyakoriak ezen a vidéken. Üveg és gyertya fölött is járják a verbunk mutatványos formáját.

A pásztortáncok maradványait a Csallóközben és Szigetközben a seprűs és üveges táncok képviselik.

A szigetközi-csallóközi csárdás rendkívül szürke, szegényes motívumkincsű, melyben ma már például a lippentős motívum is alig fordul elő. A szóbeli visszaemlékezések nyomán azonban úgy tetszik, hogy a kisalföld friss csárdás szervesen kapcsolódott a nyugati palóc, valamint a dunántúli lenthangsúlyos, lippentő motívumokban gazdag nyugati csárdásstílus köréhez.

Szigetközben is ismert a lakodalmi menyasszonyfektető gyertyás tánc, mégpedig a libasorban kígyózó, ún. labirintus formája. Régi nyugati eredetű dallamának (Hopp ide tisztán...) változatai sajátos motivikai-ritmikai kettősséget mutatnak. Ugyanazon dallam páros és páratlan ütemű változatokban való alkalmazása a középkori és reneszánsz tánczenei gyakorlat ún. proporciós eljárásának felel meg.

E vidék tánckultúráját sajátosan színezi a német nyelvhatár közelsége. Egyes nyugati, polgári eredetű s az osztrák parasztkultúrában erőteljesen folklorizálódó és kelet felé is terjedő páros táncok az északnyugati területre jelentős hatást gyakoroltak. Csallóközben és Szigetközben e páros táncok közül különösen a sottis polka igen kedvelt. Nemegyszer gazdagabb, változatosabb formakincsű, mint a helyi csárdás.

A terület tánczenéjében a korai verbunkos zene nyomai (pl. a verbunk frisse), valamint a lassú műverbunk számos dallama ma is megtalálható. E terület az elmúlt évszázadok folyamán híres központja volt a magyar hangszeres tánczenének. A sokat emlegetett galántai cigánydinasztiák az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén híresek voltak. A 18. század végéről származó, Bécsben megjelent, magyar nemzeti táncokat tartalmazó, korai verbunkos dallamaink legszebb darabjait tartalmazó gyűjtemény is a galántai cigányok játékához fűződik. (Galánta a Csallóközzel szomszédos Mátyusföld déli részén fekszik.) Bihari János is e táj szülötte, s itt kezdte meg működését.

A fejlett vonószene mellett még élénken él e vidék parasztságának és pásztorainak emlékezetében a dudazene. A két világháború között Szigetközben és Csallóközben még használták a dudát. Ennek nyomát nemcsak az emlékezet, hanem a táncnévadat (a friss csárdást pl. néhol dudatáncnak nevezik), a dudanóták kedveltsége (6 és 8 szótagos dudanóták), valamint a dudazene hegedűn való utánzásának szokása is megőrizte. Legjellegzetesebb csallóközi–szigetközi dudanótánk a „Tikálláson, lúdálláson..." kezdetű dallam, a 16. században feljegyzett első hajdútáncdallamnak ma élő formája. E dallamcsalád tagjai egész Kelet-Közép-Európát behálózzák: gorál, szlovák, magyar, román és délszláv változatai egészen Moldváig, sőt Macedónáig vezetnek. Csallóközben és Szigetközben érdekes módon nem a pásztortáncokhoz, hanem a friss csárdáshoz kapcsolódik ez a dallam és vele együtt a többi dudanóta.

A nyugati tánczene behatoló újabb dallamanyaga is nemegyszer érdekesen kapcsolódott a dudához (pl. dudapolka).

Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)