Folkpart

A Dél-Alföld néprajzi képe rendkívül tarka. A török hódoltság után jelentős román, délszláv, szlovák és német népesség települt e vidékre, s cigányság is nagy számban él itt.

A tánckincsünk régi rétegébe tartozó ugrós tánccsalád tiszántúli tagjait oláhos, ugrós, kondástánc vagy mars néven találjuk meg az Alföld keleti és délkeleti részein. Már nem általánosan elterjedt, a parasztság minden rétege által ismert tánc, de mégis eléggé következetesen felbukkannak, főként a pásztorok s a volt uradalmi cselédek hagyományában. A Felső-Tisza-vidéken szórványosabb adatok Biharban, Békésben és a Sárréten megszaporodnak. Előfordul a Szeged környéki, Tisza menti falvakban, s érdekes változata él a fekete-Körös-völgyi magyarság körében. Észak felé a Kecskemét környéki tanyavilágban, sőt még a Jászságban is találkozunk vele.

Ezt a táncfajtát bizonyos fokig maguk a táncnevek is jellemzik. Az oláhos elnevezés egyrészt a tánc jellegzetes dallamára (Az oláhok, az oláhok facipőbe járnak..., Sose láttam az oláhnak nagyobb virtusságát...) utal, másrészt az Alföld felé irányuló keleti, erdélyi hatásokra. Megjegyezzük, hogy az oláh, valah népnév a történelem folyamán a Kárpát-medencében nem csupán a román népet, hanem a pásztorkodásnak egy sajátos hegyi formáját, a vándorló pásztorkodást, illetőleg az ezzel foglalkozó juhászokat jelöli. Az alföldi ember számára az „oláh" név általában az „erdélyi" fogalmával is azonos.

A kondástánc elnevezés a tánc réteghez kötöttségére, pásztorokhoz fűződő mivoltára utal. Az ugrós pedig – a dunántúli névadáshoz hasonlóan – a tánc uralkodó mozgásfajtájára céloz. Végül a mars elnevezés a tánc funkcióváltozását mutatja, miszerint az egyre inkább kikopó, divatját vesztett táncot néhol marsként alkalmazzák (pl. Tápé, Apátfalva, Tótkomlós). Ez az újabb fejlődés másutt is lezajlott régi táncainkkal kapcsolatban (Rábaköz, Somogy, Sárköz, Kalocsa, Solt-vidék).

E táncfajta szóló, vegyes páros és csoportos formákban egyaránt előfordul, s eszközös változatai a botolók, pásztortáncok vonásait viselik. Motívumkincsük gazdagabb, sokrétűbb, szerkezetük fejlettebb, mint e táncfajta dunántúli változataié, a dunántúli ugrós legfejlettebb formáihoz (rábaközi dus) hasonló. Legszebb, legvirtuózabb változatai a férfi szólótáncformák (Tápé, Tiszaújfalu, Sándorfalva). A vegyes páros formák szegényesebbek, és vagy összefogódzás nélkül, vagy kézfogással táncolják. Legegyszerűbbek az indulózenére járt menettáncok (Tótkomlós), de ezek között is akad figuragazdag, virtuóz forma. Apátfalván például a lakodalomból mindenkit mars-nótával búcsúztat, kísér ki a banda: ilyenkor a férfi kedvenc nótájára helyben is járja a marsot, és így tág tér nyílik a tánc kifejlődésére.

Külön figyelmet érdemel a köröstárkányi ugrós, amelyet párosan, két kézfogással vagy négyes körben járnak. A párok egy sajátos, ♩♫ ritmusú motívummal forognak, és a dallamzárlatokat két bokázóval hangsúlyozzák.

A dél-alföldi ugrós motívumkincsére – hasonlóan az ugrós többi típusához – a cifra és ennek bővített formái jellemzőek. A cifra hegyezővel együtt, gyakran páratlan 3/4-es, 5/4-es motívumalakulatokat hoz létre. (Ez a dunántúli ugrósokban sem ritka!) Gyakori pihenőfigurája a sasszé. Az ún. darudöbögő motívum változatai ehhez a táncfajtához is gyakran kapcsolódnak. Jellemzőek a légbokázó és cifra összetételből álló fejlettebb motívumok és egy, a cigányok, románok táncában és a fejlett erdélyi legényes motívumkincsében általános ún. felverős motívum. A tánc mozdulatfajtái között jelentős szerepe van a csapásolásnak is: taps, comb- és lábszárcsapás, talp-, valamint földcsapás fordul elő. Jellegzetes motívumfajta az egy lábon ugrálás, miközben a felemelt szabad lábat tapssal váltakozva ütögetik. (A csapásolások aránya azonban nem éri el a felső-Tiszavidéki verbunktáncokét.) A cigánytáncok és az erdélyi legényesek gyakori zárómotívuma (a dugóhúzószerű teljes fordulat) e táncban is előfordul. A kötetlen szerkezetű tánc a viszonylag gazdag motívumanyag következtében rövid motívumsorokból épül fel. A zene egységeihez való illeszkedés sokkal fejlettebb, mint a dunántúli ugrósokban, de állandó következetes egység még itt sem valósul meg.

A táncot kanásznóták, néha dudanóták kísérik. Leggyakoribb dallama a már említett „Az oláhok, az oláhok facipőbe járnak", a másik pedig a köztudatban (Veress Sándor feldolgozása nyomán) „nógrádi verbunk" néven ismert. A két dallam gyakran ötvöződik. Itt élő formái mintegy átmeneti fokot mutatnak a vokális dunántúli kanásznóták és a fejlett, csak hangszeres formában élő erdélyi legényes dallamok között. A táncszerű formáihoz idegen indulózenék kapcsolódnak.

Az alföldi ugrósok egy korábban általánosan ismert régi táncrétegnek ma már csak szórványos nyomai. Az erdélyi hatások hozzájárultak az eltűnő régi táncfajta továbbéléséhez. Az alföldi oláhos nemcsak formai fejlettség tekintetében, hanem területileg is mintegy átmenetet képez a legegyszerűbb dunántúli és legfejlettebb erdélyi (legényes) változatok között.


A verbunkról e vidéken kevés az adatunk. A csárdás neve: lassú és frisses. A lassú régies formája a röszketős, mely a csárdáslépések bokarugózással járt formája. Az alsó-Tisza-vidéki frissben gyakori a lippentős-félfordulós motívum: fertályos, félfertályos vagy tréfásan lyuktágítós a neve. A párelengedős csalogatás itt is gyakori.

A Szeged környéki tanyákon és a Tisza menti falvakban a duda és a tekerő még a közelmúltban is használatban volt, a citera még ma is közkedvelt. A délszláv eredetű tamburabandák itt is meghonosodtak, ha nem is oly általánosak, mint a Duna mentén. A hangszert tökciturának is nevezik. A századforduló óta egyre divatosabbá váltak a rezesbandák.

A táncélet néhány említésre méltó régies mozzanatot őriz. Szeged környékén még élénken él a régi táncba hívási mód emléke. A kocsma előtt várakozva csoportosuló leányokat az egyik legény mindig kendőnél fogva húzta be a tánchelyiségbe s osztotta szét a páros táncra.

A tápai lakodalomban ún. táncmester irányítja a vacsora előtti sortáncot a menyaszszonnyal, amikor is – a felső-Tisza-vidéki osztótánchoz hasonlóan – egymás után szólítja táncba a vőlegényt, a koszorúslányokat és legényeket, majd rokonsági fok szerint az egész vendégsereget.

Az Alsó-Tisza-vidéken még e század elejéig élt az a régi – ma már csak Erdélyben fellelhető – szokás, hogy az ifjú halott temetését jelképes lakodalmával, tánccal egybekötve rendezték meg. A tánc régebben a sírnál elkezdődött. A halott menyasszonyt vagy vőlegényt legközelebbi barátja, barátnője helyettesíti, s jegyese is részt vesz halott párja lakodalmában. A középkori halottas táncok e századig élő emlékében egyes kutatók szerint a finnugor korig visszavezethető motívum is rejlik.

Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)