Nagykunság, Jászság
Az Alföld középső részének eddigi hiányos kutatásához a tanyavilág és a mezővárosok gyűjtés szempontjából való megközelítési nehézségei éppúgy hozzájárultak, mint a tánckultúra jellegtelensége a mezővárosi fejlődés következtében. A csekély számú adat alapján e terület régi tánckultúráját olyan mozzanatokkal jellemezhetnénk, amelyeket a szomszédos vidékek (Sárrét, Alsó- és Felső-Tisza-vidék) épebben megőriztek. A Jászság a Felföldhöz közelítő, átmeneti terület, kultúrájában alföldi és palócos jegyek vegyülnek.
A Nagykunságban viszont a Felső- és Alsó-Tisza-vidék vonásaival találkozunk töredékes formákban. Csupán néhány olyan jellegzetességre tudunk utalni, mely sajátos szín e vidék tánckultúrájában.
A régi stílusú táncok közül a botoló egyik érdekes,
kunsági formáját két bottal is járták. A kétbotos pásztortáncok másutt is előfordulnak (Felső-Tisza-vidék), de az eszközkezelés sajátos módja a nagykunsági formát önálló típussá avatja. A vállra támasztott botot a másikkal változatos ritmusban ütögetik, néha ketten egymással szemben táncolva is összecsattogtatják botjaikat. Szórványosan még a bihari Sárréten is előfordul, s Erdélyben (Mezőség) lakodalmas táncként találjuk párhuzamát. A moreszka típusú fegyvertáncok e jellegzetes motívuma összehasonlító müvelődéstörténeti szempontból teszi jelentőssé ezt a botolótípust.
A Jászságban a szokványos botos pásztortánc mellett a seprűtánc egyik ritkább formája is előfordul, amikor az eszközt táncpartnerként megszemélyesítve kezelik, derékon fogva lippentik, buktatják. Az oláhosnak is igen szép, virtuóz formája került elő a Jászságból. A Nagykunságban a pásztortánc itt szokásos dallamát figyelemreméltóan oláh kanásztáncként említették.
A történeti verbunk és a verbuválások emlékanyaga igen élénk a Nagykunságban, mint azt Egres Kis Lajos története és a Szűcs Sándor által feljegyzett hasonló históriák mutatják. A verbuválás gyakorlatáról szóló legutolsó híradás – az 1919-es túrkevei adat – ehhez a vidékhez kapcsolódik. A nagykunsági verbunk legszebb változatai is éppen Túrkevéről kerültek elő. Az egész középső vagy tiszai dialektusra jellemző tréfás lakodalmi verbuválás szokása itt szintén gyakori.
A vidék csárdásait már meglehetősen áthatja a tánciskolás stílus. Az idősebb nemzedékeknél azonban gyakoriak még a lippentős-félfordulós motívumok (Karcag), a kopogók, a gyakori figurázás (Túrkeve). Néha – érdekes módon – a nyugaton jellemző, lenthangsúlyos csárdással is találkozunk.
A terület tánczenéje zömében új stílusú. A pásztorok körében előfordulnak régi táncdallamok, kanász- és dudanóták, régi verbunkdallamok.
Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)
A régi stílusú táncok közül a botoló egyik érdekes,
kunsági formáját két bottal is járták. A kétbotos pásztortáncok másutt is előfordulnak (Felső-Tisza-vidék), de az eszközkezelés sajátos módja a nagykunsági formát önálló típussá avatja. A vállra támasztott botot a másikkal változatos ritmusban ütögetik, néha ketten egymással szemben táncolva is összecsattogtatják botjaikat. Szórványosan még a bihari Sárréten is előfordul, s Erdélyben (Mezőség) lakodalmas táncként találjuk párhuzamát. A moreszka típusú fegyvertáncok e jellegzetes motívuma összehasonlító müvelődéstörténeti szempontból teszi jelentőssé ezt a botolótípust.A Jászságban a szokványos botos pásztortánc mellett a seprűtánc egyik ritkább formája is előfordul, amikor az eszközt táncpartnerként megszemélyesítve kezelik, derékon fogva lippentik, buktatják. Az oláhosnak is igen szép, virtuóz formája került elő a Jászságból. A Nagykunságban a pásztortánc itt szokásos dallamát figyelemreméltóan oláh kanásztáncként említették.
A történeti verbunk és a verbuválások emlékanyaga igen élénk a Nagykunságban, mint azt Egres Kis Lajos története és a Szűcs Sándor által feljegyzett hasonló históriák mutatják. A verbuválás gyakorlatáról szóló legutolsó híradás – az 1919-es túrkevei adat – ehhez a vidékhez kapcsolódik. A nagykunsági verbunk legszebb változatai is éppen Túrkevéről kerültek elő. Az egész középső vagy tiszai dialektusra jellemző tréfás lakodalmi verbuválás szokása itt szintén gyakori.A vidék csárdásait már meglehetősen áthatja a tánciskolás stílus. Az idősebb nemzedékeknél azonban gyakoriak még a lippentős-félfordulós motívumok (Karcag), a kopogók, a gyakori figurázás (Túrkeve). Néha – érdekes módon – a nyugaton jellemző, lenthangsúlyos csárdással is találkozunk.
A terület tánczenéje zömében új stílusú. A pásztorok körében előfordulnak régi táncdallamok, kanász- és dudanóták, régi verbunkdallamok.
Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)