Bukovinai székelység
A 18. század közepe táján a Kárpátokon túlra menekült többezernyi székely öt bukovinai települést alapított (Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva). A túlnépesedés miatt a 19. század utolsó évtizedeitől néhány kisebb hullámban települtek vissza a Hunyad megyei Déva környékére és a Bánságba, s a második világháború alatt a Bácskába, majd innen a dél-dunántúli Völgység falvaiba. Mai létszámuk mintegy 20 ezer lélek.
A csaknem két évszázados idegen (román, német, ruszin) környezetben sajátos önálló arculatú népcsoporttá váltak, s így a kibocsátó keleti székelyektől és a délebbre lakó moldvai csángóktól is függetlenül fejlődött a tánckultúrájuk.
Kodály 1910-es években végzett bukovinai népzenegyűjtésének köszönhetők az első tánczenei adatok. Tánckultúrájuk részletes kutatására csak hazatelepítésük után került sor, a negyvenes évektől (Belényesy 1958; Szentpál M. 1951; MNT III/B; Kiss L. 1958).
Tánckincsük – mint a gyimesi csángóké – három stílusrétegre oszlik: 1. a régi székely és újabb magyar táncok mellett a bukovinai környezetben átvett, 2. a romános és 3. a németes táncok csoportjára. Az utóbbiak különösen jelentős szerepet kaptak táncéletükben.
1. Régi székelyes táncaik közül a silladri (talán a román şi la tri 'három a tánc' felkiáltásból)
férfitáncot, páros táncot és körtáncot egyaránt jelöl, s hangszeres – néha szöveges alakban is élő 2/4-es ütemű, tetrapodikus kanásztáncdallamok kísérik. Tempója ♩ = cca 120–140. A rögtönzött tánckezdő szólótánc formája az erdélyi férfitáncok kezdetleges rokona, néha verbunk, csűrdöngölő vagy cigányos névvel is jelölik. A lenthangsúlyos forgó-forgatós páros silladri – olykor csoszogtatós vagy árgyelános néven is – a régibb ♪ -os alapritmusú páros táncok közé tartozik. Csoportos vegyes formája az ún. körsilladri. Az új stílusú csárdás vagy magyaros formagazdagsága nem éri el az erdélyi változatokét.
2. A bukovinai románoktól és ruszinoktól kölcsönzött lánctáncok (hora máre, szirba) és páros táncok (ruszászka, huculenka) csak alkalmi kiegészítői, színezői tánckészletüknek.
3. A bukovinai németektől átvett közép-európai polgári jellegű párostánc-készletük igen gazdag, sokféle tánctípus falvanként és nemzedékenként eltérő megjelöléssel él:
a) A kötetlen felépítésű, egyszerű motívumkincsű forgó-ugró, 2/4 vagy 3/4 üteműek a valcer, polka, galopp és mazurka típusú táncaik (valcer, stájer, trompolka, mazurpolka, klazurpolka, eignálpolka, kalup, szapora kalup, viszáskalup, rizgetős).
b) Legkedveltebbek az egyöntetű lépő-dobogó és forgó motívumsorokból álló kontratáncok (bemenős, toppantós, kétfelé toppantós, háromtoppantós, rop-rop, diótörő, viricses, gólyás, ruzsán, az ajtóig meg vissza, le Cibényig, fésűs). Más típusaikban tréfás gesztusok váltakoznak páros forgással (csattogtatós, fenyegetős, suszteros, kaszás, köszöntős, ez az Ádámé). Ezeket rendszerint összefűzve hétfélés, hetes összefoglaló néven alkalmazták.
c) Több pár összehangoltan kapcsolódik össze a párcserélő cserevalcban és a helycserélő krajcpolkában.
d) Egy férfi két nővel járja a hármast, sétálóst, borozdánfutót, vetéllőst, karost vagy karbahányóst. E táncok német eredetének tudata elhalványult, s ma már ezeket is régi székely hagyományként tartják számon.
A bukovinai székelység tánczenéje sokféle idegen, főleg német és román hatást magába szívott. Csak a silladri és az énekkel is kísért táncok (lakodalmas táncok, csárdás) zenéje őriz régebbi székely és újabb magyar dallamanyagot. Az istensegítsi és hadikfalvi vonószenekarok mellett a rezesbandák váltak általánossá (Andrásfalva, Istensegíts), mivel a nagy létszámú falvak népes táncmulatságait megfelelő hangerővel tudták kiszolgálni. Furulyazenét csak a csohányozás (betlehemes) botos pásztortáncában alkalmaztak.
A bukovinai székelység erős családi, nemzetiségi kötelékkel átszőtt társadalmi élete a táncos szokások sok régi székelyes vonását megtartotta: a gyermekek hazais (lakodalmas) játékát, a fiatal halott zenés temetését és a toron való táncolást, valamint a keresztelő szinte lakodalom méretű nagy táncalkalmát, a komabált. A lakodalmi táncot táncosztó irányította, különösen a templom előtti esküvői tánc hármas rendjét: a hazai táncát, a silladrit és a magyarost. Andrásfalván a lakodalomban az asszonyos énekes körtáncot 6/8-os és 4/4-es dallamokra járták, a menyasszony megajándékozása pedig az örömruva tánccal történt. Lakodalmi párválasztó társasjáték a kendős vagy párnás és a székes tánc. A mulatságvégző vendégküldő tánc vagy büdös vornyik libasorban kígyózó, labirintus típusú lánctánc, amelyben a táncvezetőt utánozzák.
Táncéletüket szigorú szabályozottság jellemezte: csak ősztől tavaszig (húsvétig)
tartottak hajnalig nyúló vasárnapi bálokat a táncházakban. A nyári báltilalmas időszakban csak két-, háromhetenként rendeztek nappali táncot az udvarokban. A böjtös időszakokban: adventben, karácsony 2. napjától vízkeresztig, a nagyböjtben és húsvét 2-3. napján sohasem volt tánc, még lakodalom sem. A nagy táncmulatságok, bálok ideje így karácsony két napjára, a vízkeresztre, a farsangi vasárnapokra és húsvétvasárnapra estek. Nyáron pünkösd három napja, valamint a búcsúk nappali táncai jelentették a főbb táncalkalmakat.
Karácsonykor a települési és korcsoportok szerint megszerveződő legénytársaságok a farsang végéig irányították a fiatalság társas életét. A megválasztott tisztségviselők (legénybíró, katona, szamár, lámpatartó, könyves) szerezték a nagyleányok karácsony esti éneklését (kolendálás, serkenyezés), az István- és János-napi köszöntést, végül a karácsonyi bevételekből, gyűjtésből rendezett vízkereszti költőbált. A házasok karácsonyi csobányozását a karácsony másnapi csobánybál követte.
Farsangban minden vasárnap bált tartottak. A háromnapos húshagyati táncot a másfél héttel előbbi ingyen tánc vezette be. Ilyenkor ismét falurészek és nemzedékek szerint csoportosult a fiatalság, s külön emberek bálját és gyerekmurit is tartottak. A húshagyati maszkás hajnalozáskor lakodalmas dalokkal járták a falut, és farsangi pénzt szedtek.
A kalákatáncok szerepe – főleg a bukovinai szegénységnél – mindvégig fennmaradt: a kendertörést, tilolást, kukoricafosztást, trágyahordást és a fonókat mindig előre meghirdetett zenés kalákabálok követték.
Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)
Kodály 1910-es években végzett bukovinai népzenegyűjtésének köszönhetők az első tánczenei adatok. Tánckultúrájuk részletes kutatására csak hazatelepítésük után került sor, a negyvenes évektől (Belényesy 1958; Szentpál M. 1951; MNT III/B; Kiss L. 1958).
Tánckincsük – mint a gyimesi csángóké – három stílusrétegre oszlik: 1. a régi székely és újabb magyar táncok mellett a bukovinai környezetben átvett, 2. a romános és 3. a németes táncok csoportjára. Az utóbbiak különösen jelentős szerepet kaptak táncéletükben.
1. Régi székelyes táncaik közül a silladri (talán a román şi la tri 'három a tánc' felkiáltásból)
férfitáncot, páros táncot és körtáncot egyaránt jelöl, s hangszeres – néha szöveges alakban is élő 2/4-es ütemű, tetrapodikus kanásztáncdallamok kísérik. Tempója ♩ = cca 120–140. A rögtönzött tánckezdő szólótánc formája az erdélyi férfitáncok kezdetleges rokona, néha verbunk, csűrdöngölő vagy cigányos névvel is jelölik. A lenthangsúlyos forgó-forgatós páros silladri – olykor csoszogtatós vagy árgyelános néven is – a régibb ♪ -os alapritmusú páros táncok közé tartozik. Csoportos vegyes formája az ún. körsilladri. Az új stílusú csárdás vagy magyaros formagazdagsága nem éri el az erdélyi változatokét.2. A bukovinai románoktól és ruszinoktól kölcsönzött lánctáncok (hora máre, szirba) és páros táncok (ruszászka, huculenka) csak alkalmi kiegészítői, színezői tánckészletüknek.
3. A bukovinai németektől átvett közép-európai polgári jellegű párostánc-készletük igen gazdag, sokféle tánctípus falvanként és nemzedékenként eltérő megjelöléssel él:
a) A kötetlen felépítésű, egyszerű motívumkincsű forgó-ugró, 2/4 vagy 3/4 üteműek a valcer, polka, galopp és mazurka típusú táncaik (valcer, stájer, trompolka, mazurpolka, klazurpolka, eignálpolka, kalup, szapora kalup, viszáskalup, rizgetős).
b) Legkedveltebbek az egyöntetű lépő-dobogó és forgó motívumsorokból álló kontratáncok (bemenős, toppantós, kétfelé toppantós, háromtoppantós, rop-rop, diótörő, viricses, gólyás, ruzsán, az ajtóig meg vissza, le Cibényig, fésűs). Más típusaikban tréfás gesztusok váltakoznak páros forgással (csattogtatós, fenyegetős, suszteros, kaszás, köszöntős, ez az Ádámé). Ezeket rendszerint összefűzve hétfélés, hetes összefoglaló néven alkalmazták.
c) Több pár összehangoltan kapcsolódik össze a párcserélő cserevalcban és a helycserélő krajcpolkában.
d) Egy férfi két nővel járja a hármast, sétálóst, borozdánfutót, vetéllőst, karost vagy karbahányóst. E táncok német eredetének tudata elhalványult, s ma már ezeket is régi székely hagyományként tartják számon.
A bukovinai székelység tánczenéje sokféle idegen, főleg német és román hatást magába szívott. Csak a silladri és az énekkel is kísért táncok (lakodalmas táncok, csárdás) zenéje őriz régebbi székely és újabb magyar dallamanyagot. Az istensegítsi és hadikfalvi vonószenekarok mellett a rezesbandák váltak általánossá (Andrásfalva, Istensegíts), mivel a nagy létszámú falvak népes táncmulatságait megfelelő hangerővel tudták kiszolgálni. Furulyazenét csak a csohányozás (betlehemes) botos pásztortáncában alkalmaztak.A bukovinai székelység erős családi, nemzetiségi kötelékkel átszőtt társadalmi élete a táncos szokások sok régi székelyes vonását megtartotta: a gyermekek hazais (lakodalmas) játékát, a fiatal halott zenés temetését és a toron való táncolást, valamint a keresztelő szinte lakodalom méretű nagy táncalkalmát, a komabált. A lakodalmi táncot táncosztó irányította, különösen a templom előtti esküvői tánc hármas rendjét: a hazai táncát, a silladrit és a magyarost. Andrásfalván a lakodalomban az asszonyos énekes körtáncot 6/8-os és 4/4-es dallamokra járták, a menyasszony megajándékozása pedig az örömruva tánccal történt. Lakodalmi párválasztó társasjáték a kendős vagy párnás és a székes tánc. A mulatságvégző vendégküldő tánc vagy büdös vornyik libasorban kígyózó, labirintus típusú lánctánc, amelyben a táncvezetőt utánozzák.
Táncéletüket szigorú szabályozottság jellemezte: csak ősztől tavaszig (húsvétig)
tartottak hajnalig nyúló vasárnapi bálokat a táncházakban. A nyári báltilalmas időszakban csak két-, háromhetenként rendeztek nappali táncot az udvarokban. A böjtös időszakokban: adventben, karácsony 2. napjától vízkeresztig, a nagyböjtben és húsvét 2-3. napján sohasem volt tánc, még lakodalom sem. A nagy táncmulatságok, bálok ideje így karácsony két napjára, a vízkeresztre, a farsangi vasárnapokra és húsvétvasárnapra estek. Nyáron pünkösd három napja, valamint a búcsúk nappali táncai jelentették a főbb táncalkalmakat.Karácsonykor a települési és korcsoportok szerint megszerveződő legénytársaságok a farsang végéig irányították a fiatalság társas életét. A megválasztott tisztségviselők (legénybíró, katona, szamár, lámpatartó, könyves) szerezték a nagyleányok karácsony esti éneklését (kolendálás, serkenyezés), az István- és János-napi köszöntést, végül a karácsonyi bevételekből, gyűjtésből rendezett vízkereszti költőbált. A házasok karácsonyi csobányozását a karácsony másnapi csobánybál követte.
Farsangban minden vasárnap bált tartottak. A háromnapos húshagyati táncot a másfél héttel előbbi ingyen tánc vezette be. Ilyenkor ismét falurészek és nemzedékek szerint csoportosult a fiatalság, s külön emberek bálját és gyerekmurit is tartottak. A húshagyati maszkás hajnalozáskor lakodalmas dalokkal járták a falut, és farsangi pénzt szedtek.
A kalákatáncok szerepe – főleg a bukovinai szegénységnél – mindvégig fennmaradt: a kendertörést, tilolást, kukoricafosztást, trágyahordást és a fonókat mindig előre meghirdetett zenés kalákabálok követték.
Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)