Folkpart

A túlnépesedett csíki és moldvai magyar falvakból kirajzott gyimesi csángók elzárt körülmények között régies fokon őrizték meg székelyes tánckultúrájukat, határhelyzetük révén pedig számos kárpáti és moldvai hatást is befogadva alakították ki sajátos kultúrájukat, mely településeik szétszórtsága ellenére is igen egységes. Nemcsak táncaik és táncéletük régiessége, hanem fetűnő gazdagsága miatt is kiemelkednek a magyar népcsoportok közül: eddig 35-féle táncalkalmukat és 30 táncfajtájukat tartjuk számon.

A gyimesi tánc- és zenekultúra kutatása mintegy negyven éve indult meg (Dincsér 1943; Molnár 1947), de a részletes gyűjtésre, rögzítésre a hatvanas évektől került sor (Kallós–Martin 1970).

Tánckincsük három stílusrétege: 1. magyaros, illetve erdélyi férfi- és páros táncok; 2. romános, illetve balkáni lánctáncok; 3. közép-európai, németes, polgári jellegű, szabályozott páros táncok.

1. A magyaros, Kárpát-medencei táncrétegbe a rögtönzött férfi- és páros táncaik tartoznak: a féloláhos és a verbunk, a lassú és sebes magyaros, a csárdás, a kettős jártatója és sirülője, valamint a lakodalmi mars és a pantomimikus medvés tánc. Táncéletükben a legnagyobb szerepet a lassú és sebes magyaros, a kettős jártatója és sirülője s újabban a csárdás tölti be. A többi tánc csak alkalmi jellegű, egyszer-egyszer fordul elő a táncmulatságokban.

A gyimesi féloláhos és a verbunk az erdélyi férfitáncok legegyszerűbb, régies típusai közé tartozik. A rögtönzött szerkezetű, a zenei egységekhez még esetlegesen illeszkedő szólótáncokban ♫♩, ♫♫, ♫♫♫♩ ritmusú egyszerűbb ugrós, hátravágó, bokázó, légbokázó és csapásoló motívumokat alkalmaznak. A közepes tempójú féloláhost (♩ = 128–138) hangszeres kanásztáncdallamok kísérik (Németh 1982), a gyorsabb tempójú verbunkot (♩ = 144–170) pedig székely verbunkdallamok.

A gyimesi csángók sajátos páros tánca az aszimmetrikus ritmusú lassú magyaros (♪ = 480–510) és az ezt követő 2/4 ütemű sebes magyaros (♩ = 120–148). A lassú magyarost főként régi stílusú, énekelt alakban is ismert 8, 11 szótagos dallamok kísérik, a sebes magyaros dallamai pedig hangszeres jellegűek. A két tánc motívumkincse – a tempó- és ritmikai különbségektől eltekintve – hasonló: az óramutató járásával ellentétes irányban körbe járó sétálás (egy- és kétlépéses motívum) váltakozik figurázással és páros forgással. A figurázás mindig a muzsikások előtt páronként történik úgy, hogy a nő a férfi jobbján állva kivárja a virtuóz ropogtatást, majd háromfordulatos (jobbra-balra-jobbra) forgós következik, s ezután tovább lépegetnek. Ez a ritka, régies táncpár csak napjainkban kezd hasonulni a lassú és sebes csárdáshoz.

A kettős jártatóját és sirülőjét hangszeres kanásztáncdallamok kísérik, s a férfiak közben ujjogtatnak. A gardon szinkópás ritmusát a tánc követi. A kettős lassú (♩ = 96–106) és gyors (♩ = 106–138), fokozódó részének motívumkincse, szerkezete és térformálása eltér. A kötött, egyöntetű járatóst a párok egymás mögött oszlopban felsorakozva kézfogással táncolják előre-hátra ingamozgással, lassan előrehaladva köríven, az óramutató járásával ellentétes irányban. A férfiak dobogásait a nők könnyed, lendületes sétalépésükkel követik. A sirülőben az oszlopos körforma felbomlik, a párok szabadon szétszóródnak, a kézfogást zárt összefogódzás váltja fel, s már páronként szabadon variálódnak a motívumok is. A háromfordulatos páros forgások után előre-hátra lépegetnek, miközben a férfiak olykor figuráznak is. A forgásváltásoknál egymást eleresztve rövid időre ki-kifordulnak.

2. A balkáni jellegű lánctáncaikat a kárpáti és moldvai románságtól kölcsönözték: a héjszát, s korobjászkát, a tiszti héjszát, a legényest, a csúfost, a békási ruszkát, a féloláhos héjszát, a hosszúhavasit, a régi héjszát és a kerekest. A váll-, derék- vagy övfogással járt táncok nagyobb részét nyitott láncban, félkör vagy vonal alakzatban, néhányat pedig zárt körben (kerekes, csúfos) táncolják. A korábban összefoglalóan legényesnek nevezett, egynemű, táncvezető által irányított férfitáncokba újabban a nők is beállnak. E kötött szerkezetű táncok egyetlen motívum vagy rövid terjedelmű táncszakaszok ismétlődéséből állnak, szigorúan illeszkednek az egyetlen, állandó kísérődallamhoz. Alkalmazásuk aránya csekély a magyaros táncokéhoz képest, a mulatságban csupán egyszer kerülnek sorra szvitszerű füzérben.

3. A harmadik, legfiatalabb táncréteget a kötött szerkezetű közép-európai, németes, polgári eredetű páros táncok jelentik: a háromsirülős, az egytoppantós, a háromtoppantós, a hétlépés, a Balánkáé, a csoszogtatós, a porka, a talján porka és sebese, a moldvai és a porkája, a sánta németes és a sormagyar. Összefoglaló nevük aprók, zárt szerkezetük és csekély időtartamuk miatt. A párok egymás mögött felsorakozva körben, oszloposan elhelyezkedve teljesen egyöntetűen táncolnak, s egy-egy rövidebb-hosszabb motívumkombináció, 1-2 motívumsor (sétálás, forgás) ismétlődése alkotja a táncot. Némelyik lassú elő- és gyorsabb utótáncból áll (talján porka és sebese, moldvai és a porkája). E táncokhoz egyetlen állandó dallam kapcsolódik, többségük nyugati, műzenei vagy moldvai román eredetű. Használati arányuk hasonló a romános táncokéhoz, a mulatságban csupán egyszer-egyszer szerepelnek szvitszerű füzérben.

A gyimesi „zenekar" sajátos összetétele, játékmódja és zenei anyaga különösen régies, a régi csíki székely zene leghívebb megőrzője. Egy mozsikás (hegedűs) és egy ütőgardonos játszik együtt, rendszerint a prímás a feleségével. A gardont pálcával ütik, s így a kisbőgő dobszerű kíséretet szolgáltat. Gyimesen több cigány- és paraszt hegedűs működik, mert a nagy területen szétszórt gyimesi településeken szükség van sok zenészre. E zenészek azonban nemcsak a muzsikálásból élnek. A legjobb prímásokat Gyimesközéplokon találjuk.

A gyimesi csángók táncélete a leggazdagabb a magyar népcsoportok közül: a sokféle táncalkalom egész életüket, még hétköznapjaikat, munkaalkalmaikat is átszövi. A gyermekek részére télen serketáncot és kosarasbált, nyáron pedig gyermeklakodalmat rendeznek. Az ifjúság társas élete az őszi-téli időszak ún. gyűlésein (fonógyűlés vagy guzsajas, játékgyűlés, havasi gyűlés) zajlik. A kemény havasi élet egymásrautaltsága számtalan közösségi munkaalkalmat teremtett. A kalákatáncok egy része az ún. munkáskalákák befejezése (fonó, ganyézó, építő, tapasztó, juhteleltető, szénahordó, kaszáló, kapáló, arató és szénacsináló kalákák), amikor a közös munkával kisegített gazda a résztvevőknek táncot rendez. A valamilyen terményben hiányt szenvedő gazda ún. lopókalákát rendez, s a táncmulatságban részt vevők a szükséges termékkel fizetnek a mulatságért (pityókalopó, szöszlopó, kenderlopó, gyapjúlopó, sajtlopó, boronalopó kaláka). A nagyobb szervezett táncmulatságok, a fogadott táncok ideje ősztől húshagyatig tart, amikor még hétköznap is tartanak táncot. Tavasztól pedig a havasi kalibáknál s a faluban is rendeznek táncot csűrben vagy szabad ég alatt. A nagy létszámú bálok ritkábbak, de sokfélék hívogatott és szabad bál, házasemberbál, kosaras bál, cigánybál és regrutabál. A lakodalom főbb táncos mozzanatait a mátkatánc, az ajándékszedő tánc és a menyasszonytánc jelentik. A radina (keresztelő) a gyimesi csángóknál a szokásosnál nagyobb, kiemelkedő mulatság.

Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)