Maros–Küküllő-vidék
A Maros–Küküllő-vidéki dialektust északon és nyugaton a Maros völgye határolja. Kelet felé a marosvásárhely–segesvári országút vonala táján olvad át a Székelyföldbe. Déli folytatását a nagy-Küküllő- és Maros-völgyi szórványok jelenthetik. A mintegy 70, javarészt vegyes településeken élő szórványmagyarság tánckultúráját jelentő dialektus a régi Alsó-Fehér megye északkeleti és Kis-Küküllő nyugati részét foglalja magába, s három kisebb belső zónára tagolható: 1. Nagyenyed és Balázsfalva környékére; 2. a középső Marosújvártól, Marosludastól délre eső kutasföldi, száraz-vám-völgyi vagy hegymegetti tájra; 3. a Dicsőszentmárton környéki Vízmellékre.
A vidék magyar táncfolklórjáról szóló első jelentés (Lázár 1896) után csak fél évszázaddal, véletlenszerűen indult meg Lőrincréve táncainak és táncéletének feltárása (Karsai 1956; 1958; MNT III/B; Kiss L. 1982), de a kutatás csak az ötvenes évektől szélesedett ki (Jagamas 1956; Horváth I. 1971; Martin 1970–1972; 1982a). Máig 24 faluból több mint hatszáz táncváltozat rögzítése történt meg, nagy részük férfitánc.
Ez a legdélebbi, peremhelyzetű magyar táncdialektus máig
megőrizte régies jegyeit nemcsak a férfitáncokban (pontozó, lassú pontozó), hanem a páros táncokban (öreges forduló) is, sőt az Erdélyben ritka énekes női körtáncot is szinte csak itt találjuk meg. Az új tánc- és zenestílus csak a századforduló első évtizedeitől jutott el ide. A németes polgári táncok terjedése még a szárazföld közelsége ellenére is késői, korlátozott volt. A Vízmelléken újabb, mintegy fél évszázados marosszéki székely hatás érvényesül, mely új páros (korcsos, páros verbunk, németes táncok) és férfitáncok (székely verbunk) beszűrődését és a régi táncciklus módosulását eredményezte. Nagyenyed vidékén pedig a dél-erdélyi román friss forgó páros tánchoz való hasonulás figyelhető meg (zdrăncaniţa, haţegana). A vegyes falvak magyar és román népe mindenütt megőrizte sajátos tánctípusait annak ellenére, hogy a régies kereteket megtartó táncéletben, a közös nyári táncokban a két nép olyan szoros együttélése érvényesült, amilyenre más vidékekről nem ismerünk példát.
A vidék reprezentatív cikluskezdő férfitáncát, a pontozót (magyaros, verbunk, csűrdöngölő, figurázó) rögtönzött egyéni, valamint csoportos egyöntetű formában is táncolják. A középnemzedék még mindenütt hasonló szinten ismeri, s nincsenek kiemelkedő előadó egyéniségek. Kíséreteként a leányok gyakran körbefogódzva táncolnak. Vízmelléken a pontozó lenthangsúlyos forgós páros tánccal is ötvöződik. Tempója gyors ( ♩ = 132), dallamkincse csekély (4-5 dallam), a tánc előadásmódjára a szűk, apró, dinamikus mozgások, s szilaj darabosság, szaggatottság a jellemző. Gazdag és fejlett formakincsét főként összetett és bővített motívumok alkotják, amelyek gyors forgató, lábkörző, koppantó, ugró, bokázó és csapásoló formulákból állnak. A táncban a figurázó lábmotívumok és a csapásolások mértéktartó egyensúlya érvényesül. A ♪ -os alapmozgású szinkópás és daktilus ritmusú motívumok sora mindig ♩♫ ritmusú záróformulákkal végződik. A pontok felépítése: aaaav, aaab, abab.
A lassú pontozó (ritka pontozó, régies, vénes, szegényes) a vidék nyugati és középső részén fordul elő (a Vízmelléken már hiányzik) az idős nemzedék alkalmi táncaként egyéni vagy kettős formában, a sűrű pontozó után. Csoportos tréfás lakodalmi formájában a libasorban haladó legényeknek a táncvezetőt kell utánozniok. A tánchoz néhány – szöveges formájában 5/8-os és 6/8-os vagy 4/4-es pontozott ritmusú, ún. Jaj-nóta típusú dallam hangszeres változatait alkalmazzák = 130–138-as tempóban gyorsdüvő-szerű kísérettel. A tánc négy 4/4-es ütemű aaab, aabc felépítésű pontokra tagolódik.
A leánykörtáncot (leányos, kapcsos, karikázás) énekszóra, derékon összefogódzva járják a táncszünetekben, a lakodalom előmulatságán, a fonóban vagy pedig a táncmulatságokban hangszeres zenére a pontozó férfitánc kíséreteként. A Feröer-lépést váltogatják fenthangsúlyos forgással.
Páros táncaink régi, legegyszerűbb forgós – az új nemzeti táncstílus által még kevésbé érintett – típusához a régi 8, 11, 16 szótagos és Jaj-nóta típusú, énekelt alakjukban 5–6–7/8-os ritmizálású táncdallamok sokasága kapcsolódik. A kettes vagy hármas tagozódású páros tánc kialakulása s az új csárdásstílus hatása még szinte tetten érhető.
A régi lassú, öreges, forduló vagy cigányos elnevezésű, szinte csak fenthangsúlyos forgásokból álló páros tánchoz fokozatosan kapcsolódott a csárdás név is, mely műzenei és új stílusú dallamkinccsel társulva csak az első világháború körüli időktől terjedt el, de még anélkül, hogy a régibb névanyagot kiszorította, s a táncot gyökeresen átalakította volna.
A közepes tempójú figurázó-dobogós csárdás a Vízmelléken (verbunk, székely verbunk, csűrdöngölő vagy szökős néven) északi színeződésű, délnyugaton pedig az újabb román gyors forgós páros tánc hatását viseli.
A forgatóst (féloláhos, korcsos) csak a Vízmelléken s újabban ismerik, mintegy fél évszázada terjedt el Marosszék felől. A ♪ -os metrumú, lenthangsúlyos páros táncra a páros forgás és az átvető félfordulósok jellemzőek, de a marosszéki forgatós párelengedő-kiforgató figurázásai nélkül. Jövevény jellegét a szegényesebb dallam- és formakincs mellett a formai kiforratlanság is mutatja: a lent- és fenthangsúly ingadozása. A forgatós állandó táncként csak a Vízmellék táncrendjében szerepel.
A Maros–Küküllő-vidéken a párnak nevezett táncciklusok két fő
típusát különböztetjük meg. A vidék nyugati és középső részén (Nagyenyed vidéke és a Hegymegett) a régi egyszerű A + B + C alapszkémából (A: pontozó, B: lassú forgó páros, C: friss forgó páros tánc) a férfi és páros táncok belső osztódásából jön létre az A1 + A2 + B1 + B2 + C felépítésű ciklus (A1: pontozó, A2: lassú pontozó, B1: öreges lassú, B2: csárdás). A Vízmelléken pedig a páros pontozó, a féloláhos és a páros verbunkjelenléte miatt gazdagabb tartalmú, bonyolultabb A1 + A2 + B1 + B2 + D + B3 + C, a marosszékivel rokon felépítésű ciklussal találkozunk (A1: pontozó, A2: forgó páros tánc pontozó zenére, B1: lassú, B2: csárdás, D: féloláhos, B3: páros verbunk, C: szapora).
A vidék nagyobb, folyó menti településeinek cigánybandái (Nagyenyed, Csombord, Balázsfalva, Marosújvár, Marosludas, Ádámos) nem tudták kielégíteni a sok kis folyóközi, nehezen megközelíthető falu állandó tánczenei igényét. A tánczenei önellátás így paraszt prímásokkal (pl. Magyarlapád, Magyarbece, Magyarpéterfalva, Szentbenedek, Magyarbükkös), s többfelől verbuvált alkalmi segítséggel valósult meg. Ez a vonószenekari játék kezdetleges fokát, a hangszeres zene másodlagos egyszerűségét eredményezte. Az egyszerű díszítéstechnikájú, szerény dallamkészletű paraszt prímások elsősorban a vidék sajátos, régi énekelt dallamkincsére támaszkodtak, s a 3-4 tagú bandákban csak kezdetleges harmonizálás érvényesült. A háromhúros brácsa mellett többnyire csak ritmuskíséretet biztosító, hiányos húrozású bőgő működik. Néhány olyan kontrakíséreti módot is alkalmaznak azonban, mely másutt ritka vagy ismeretlen: így az öreges lassú gyorsdüvős és a forgatós aszimmetrikus kíséretét. A románoknak, magyaroknak egyaránt játszó prímások dallamkészlete viszonylag szerény, 3-4 pontozó dallammal beérik, egy-egy tánczenei folyamatban alig váltogatják a dallamokat, közjátékokat alig alkalmaznak. Az öreges forduló régi gazdag dallamkincse mellett az új stílusból főként a közhelyeket ismerik. A vidék falusi cigányai is (pl. Felenyed, Magyarózd) ezt a régies játékstílust követik. A vízmelléki falvakban muzsikáló ádámosi-királyfalvi zenészek képviselik a vidék legfejlettebb vonószenekari stílusát. Újabban a tangóharmonika is terjed, s keleten a rezesbandát is kedvelik.
A Maros–Küküllő közi falvakban nemcsak a téli ünnepkör jelentette az egyetlen kiemelkedő táncidényt, hanem a
karácsony táján megszerveződő legénytársaságok egész évi tevékenységükkel biztosították a fiatalság folyamatos, szervezett társaséletét. A téli ünnepkör sűrű szokásrendjét a karácsonyi kántálásra és táncra való felkészülés, a tánchelység és zenészek biztosítása, a tisztségviselők (rendező kezesek, táncosztó ferdelás, adományszedő szamár) megválasztása, a karácsonyi ajándékszedő kántálás, a háromnapos karácsonyi tánc, az István- és János-napi énekes-zenés-táncos köszöntés, a konfirmandus kicsik első nyilvános, zenés táncmulatságai, az újévköszöntés és táncmulatság jelentette. A húsvéti öntözés és háromnapos táncmulatság is hasonló szervezésben zajlott le, s ez egyben már a folyamatos, rendszeres nyári délutáni, csűrben rendezett táncok időszakának kezdete is volt. A nyári táncokat a vegyes falvakban a románsággal együtt rendezték, ciklusonként felváltva járták a magyarok és románok saját táncaikat egyazon zenész muzsikájára, s az utolsó párt olykor egybe is csapták. A tánchelyiségért és táncengedélyért végzett
közös kaszáló- és aratókaláka a nyári időszak kiemelkedő, munkával egybekapcsolt tánceseménye volt.
A házasok a téli időszakban megrendezett egyetlen műsoros bálon, a farsangi fonókban és fonókeresztelőn, a Szent György napja körüli juhbeméréskor, majd leginkább az őszi többnapos lakodalmakon mulathatták ki magukat. A
lakodalom és a fonó sajátos táncait a történelmi divatok párnás tánca, a régi háromfordulatos menyasszonytánc, a verbunkzenével és csujogatásokkal kísért lakodalmi menettánc, valamint a fonóbeli és a lakodalmi maszkurák állatalakoskodó (kecske, bika) és halottas táncos játékai jelentették.
Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)
Ez a legdélebbi, peremhelyzetű magyar táncdialektus máig
megőrizte régies jegyeit nemcsak a férfitáncokban (pontozó, lassú pontozó), hanem a páros táncokban (öreges forduló) is, sőt az Erdélyben ritka énekes női körtáncot is szinte csak itt találjuk meg. Az új tánc- és zenestílus csak a századforduló első évtizedeitől jutott el ide. A németes polgári táncok terjedése még a szárazföld közelsége ellenére is késői, korlátozott volt. A Vízmelléken újabb, mintegy fél évszázados marosszéki székely hatás érvényesül, mely új páros (korcsos, páros verbunk, németes táncok) és férfitáncok (székely verbunk) beszűrődését és a régi táncciklus módosulását eredményezte. Nagyenyed vidékén pedig a dél-erdélyi román friss forgó páros tánchoz való hasonulás figyelhető meg (zdrăncaniţa, haţegana). A vegyes falvak magyar és román népe mindenütt megőrizte sajátos tánctípusait annak ellenére, hogy a régies kereteket megtartó táncéletben, a közös nyári táncokban a két nép olyan szoros együttélése érvényesült, amilyenre más vidékekről nem ismerünk példát.A vidék reprezentatív cikluskezdő férfitáncát, a pontozót (magyaros, verbunk, csűrdöngölő, figurázó) rögtönzött egyéni, valamint csoportos egyöntetű formában is táncolják. A középnemzedék még mindenütt hasonló szinten ismeri, s nincsenek kiemelkedő előadó egyéniségek. Kíséreteként a leányok gyakran körbefogódzva táncolnak. Vízmelléken a pontozó lenthangsúlyos forgós páros tánccal is ötvöződik. Tempója gyors ( ♩ = 132), dallamkincse csekély (4-5 dallam), a tánc előadásmódjára a szűk, apró, dinamikus mozgások, s szilaj darabosság, szaggatottság a jellemző. Gazdag és fejlett formakincsét főként összetett és bővített motívumok alkotják, amelyek gyors forgató, lábkörző, koppantó, ugró, bokázó és csapásoló formulákból állnak. A táncban a figurázó lábmotívumok és a csapásolások mértéktartó egyensúlya érvényesül. A ♪ -os alapmozgású szinkópás és daktilus ritmusú motívumok sora mindig ♩♫ ritmusú záróformulákkal végződik. A pontok felépítése: aaaav, aaab, abab.
A lassú pontozó (ritka pontozó, régies, vénes, szegényes) a vidék nyugati és középső részén fordul elő (a Vízmelléken már hiányzik) az idős nemzedék alkalmi táncaként egyéni vagy kettős formában, a sűrű pontozó után. Csoportos tréfás lakodalmi formájában a libasorban haladó legényeknek a táncvezetőt kell utánozniok. A tánchoz néhány – szöveges formájában 5/8-os és 6/8-os vagy 4/4-es pontozott ritmusú, ún. Jaj-nóta típusú dallam hangszeres változatait alkalmazzák = 130–138-as tempóban gyorsdüvő-szerű kísérettel. A tánc négy 4/4-es ütemű aaab, aabc felépítésű pontokra tagolódik.
A leánykörtáncot (leányos, kapcsos, karikázás) énekszóra, derékon összefogódzva járják a táncszünetekben, a lakodalom előmulatságán, a fonóban vagy pedig a táncmulatságokban hangszeres zenére a pontozó férfitánc kíséreteként. A Feröer-lépést váltogatják fenthangsúlyos forgással.
Páros táncaink régi, legegyszerűbb forgós – az új nemzeti táncstílus által még kevésbé érintett – típusához a régi 8, 11, 16 szótagos és Jaj-nóta típusú, énekelt alakjukban 5–6–7/8-os ritmizálású táncdallamok sokasága kapcsolódik. A kettes vagy hármas tagozódású páros tánc kialakulása s az új csárdásstílus hatása még szinte tetten érhető.
A régi lassú, öreges, forduló vagy cigányos elnevezésű, szinte csak fenthangsúlyos forgásokból álló páros tánchoz fokozatosan kapcsolódott a csárdás név is, mely műzenei és új stílusú dallamkinccsel társulva csak az első világháború körüli időktől terjedt el, de még anélkül, hogy a régibb névanyagot kiszorította, s a táncot gyökeresen átalakította volna.
A közepes tempójú figurázó-dobogós csárdás a Vízmelléken (verbunk, székely verbunk, csűrdöngölő vagy szökős néven) északi színeződésű, délnyugaton pedig az újabb román gyors forgós páros tánc hatását viseli.
A forgatóst (féloláhos, korcsos) csak a Vízmelléken s újabban ismerik, mintegy fél évszázada terjedt el Marosszék felől. A ♪ -os metrumú, lenthangsúlyos páros táncra a páros forgás és az átvető félfordulósok jellemzőek, de a marosszéki forgatós párelengedő-kiforgató figurázásai nélkül. Jövevény jellegét a szegényesebb dallam- és formakincs mellett a formai kiforratlanság is mutatja: a lent- és fenthangsúly ingadozása. A forgatós állandó táncként csak a Vízmellék táncrendjében szerepel.
A Maros–Küküllő-vidéken a párnak nevezett táncciklusok két fő
típusát különböztetjük meg. A vidék nyugati és középső részén (Nagyenyed vidéke és a Hegymegett) a régi egyszerű A + B + C alapszkémából (A: pontozó, B: lassú forgó páros, C: friss forgó páros tánc) a férfi és páros táncok belső osztódásából jön létre az A1 + A2 + B1 + B2 + C felépítésű ciklus (A1: pontozó, A2: lassú pontozó, B1: öreges lassú, B2: csárdás). A Vízmelléken pedig a páros pontozó, a féloláhos és a páros verbunkjelenléte miatt gazdagabb tartalmú, bonyolultabb A1 + A2 + B1 + B2 + D + B3 + C, a marosszékivel rokon felépítésű ciklussal találkozunk (A1: pontozó, A2: forgó páros tánc pontozó zenére, B1: lassú, B2: csárdás, D: féloláhos, B3: páros verbunk, C: szapora).A vidék nagyobb, folyó menti településeinek cigánybandái (Nagyenyed, Csombord, Balázsfalva, Marosújvár, Marosludas, Ádámos) nem tudták kielégíteni a sok kis folyóközi, nehezen megközelíthető falu állandó tánczenei igényét. A tánczenei önellátás így paraszt prímásokkal (pl. Magyarlapád, Magyarbece, Magyarpéterfalva, Szentbenedek, Magyarbükkös), s többfelől verbuvált alkalmi segítséggel valósult meg. Ez a vonószenekari játék kezdetleges fokát, a hangszeres zene másodlagos egyszerűségét eredményezte. Az egyszerű díszítéstechnikájú, szerény dallamkészletű paraszt prímások elsősorban a vidék sajátos, régi énekelt dallamkincsére támaszkodtak, s a 3-4 tagú bandákban csak kezdetleges harmonizálás érvényesült. A háromhúros brácsa mellett többnyire csak ritmuskíséretet biztosító, hiányos húrozású bőgő működik. Néhány olyan kontrakíséreti módot is alkalmaznak azonban, mely másutt ritka vagy ismeretlen: így az öreges lassú gyorsdüvős és a forgatós aszimmetrikus kíséretét. A románoknak, magyaroknak egyaránt játszó prímások dallamkészlete viszonylag szerény, 3-4 pontozó dallammal beérik, egy-egy tánczenei folyamatban alig váltogatják a dallamokat, közjátékokat alig alkalmaznak. Az öreges forduló régi gazdag dallamkincse mellett az új stílusból főként a közhelyeket ismerik. A vidék falusi cigányai is (pl. Felenyed, Magyarózd) ezt a régies játékstílust követik. A vízmelléki falvakban muzsikáló ádámosi-királyfalvi zenészek képviselik a vidék legfejlettebb vonószenekari stílusát. Újabban a tangóharmonika is terjed, s keleten a rezesbandát is kedvelik.
A Maros–Küküllő közi falvakban nemcsak a téli ünnepkör jelentette az egyetlen kiemelkedő táncidényt, hanem a
karácsony táján megszerveződő legénytársaságok egész évi tevékenységükkel biztosították a fiatalság folyamatos, szervezett társaséletét. A téli ünnepkör sűrű szokásrendjét a karácsonyi kántálásra és táncra való felkészülés, a tánchelység és zenészek biztosítása, a tisztségviselők (rendező kezesek, táncosztó ferdelás, adományszedő szamár) megválasztása, a karácsonyi ajándékszedő kántálás, a háromnapos karácsonyi tánc, az István- és János-napi énekes-zenés-táncos köszöntés, a konfirmandus kicsik első nyilvános, zenés táncmulatságai, az újévköszöntés és táncmulatság jelentette. A húsvéti öntözés és háromnapos táncmulatság is hasonló szervezésben zajlott le, s ez egyben már a folyamatos, rendszeres nyári délutáni, csűrben rendezett táncok időszakának kezdete is volt. A nyári táncokat a vegyes falvakban a románsággal együtt rendezték, ciklusonként felváltva járták a magyarok és románok saját táncaikat egyazon zenész muzsikájára, s az utolsó párt olykor egybe is csapták. A tánchelyiségért és táncengedélyért végzettközös kaszáló- és aratókaláka a nyári időszak kiemelkedő, munkával egybekapcsolt tánceseménye volt.
A házasok a téli időszakban megrendezett egyetlen műsoros bálon, a farsangi fonókban és fonókeresztelőn, a Szent György napja körüli juhbeméréskor, majd leginkább az őszi többnapos lakodalmakon mulathatták ki magukat. A
lakodalom és a fonó sajátos táncait a történelmi divatok párnás tánca, a régi háromfordulatos menyasszonytánc, a verbunkzenével és csujogatásokkal kísért lakodalmi menettánc, valamint a fonóbeli és a lakodalmi maszkurák állatalakoskodó (kecske, bika) és halottas táncos játékai jelentették.
Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)