Folkpart

Kalotaszeg táncaira, tánczenéjére a századfordulótól megjelenő első utalások után csak az 1940-es évektől indult meg a táncra és a táncéletre vonatkozó adatgyűjtés (Molnár 1947; Csete 1960; Kresz 1960; Faragó 1981). Az ötvenes évektől a néptánckutatás máig mintegy 20 település gazdag tánckincsét és tánczenéjét tárta fel. Ez a férfitáncok alapos rögzítése mellett több falu- és személyi monográfiára való anyagot eredményezett. Mindebből eddig csak a fontosabb, táncra vonatkozó ismeretek részleges közreadása történt meg (Martin 1966b; 1967a; 1976).

Kalotaszeg a régi közép-erdélyi tánckultúra magas fokra fejlesztésével, valamint az új tánc- és zenestílus viszonylag korai, szerves beolvasztásával tűnik ki környezetéből; a régi és új stílus ötvözetének egyik eleme sem jellemzi ennyire feltűnően s arányosan a többi erdélyi táncdialektust. A régi férfitáncok közép-erdélyi típusa, a legényes itt érte el fejlődésének csúcsát, s az új stílus itt vált a tánckultúra szerves részévé. A táncbéli individualizmus magas foka érvényesül a legényesben: a szólótánc kiemelkedő előadói egyéniségeire olyan formagazdagság, fejlett tánctechnika, kifinomult előadókészség és alkotói öntudat jellemző, amellyel másutt alig találkozunk. A népművészet minden területén érvényesülő, a külsőségekre sokat adó, reprezentáló, végsőkig kifinomult kalotaszegi ízlés a tánckultúrát is
áthatja.

A kalotaszegi tánckészlet törzsanyaga a legényes, a lassú és friss csárdás. Ezekből épül fel a legegyszerűbb, általános helyi táncciklus, az ún. pár.

A legényes (vagy figurás, csűrdöngölő, verbunk, nyolcas, fiús, ropogós) néven élő cikluskezdő szóló férfitánc a vidék minden falujában fellelhető, s erdélyi viszonylatban is a leggazdagabb formakincsű, legfejlettebb férfitánctípus. Ma már csak az idősebb nemzedék kiváló táncos egyéniségei ismerik, de Inaktelkén még általános a használata. A férfitánc kíséreteként a leányok körbefogózva, lenthangsúlyosan forogva csujogatnak. A legényes abbc felépítésű, szinkópás kezdőformulájú és ♩♩ vagy ♫♩ zárlatú pontjai a legfejlettebb Nádas menti változatokra jellemzőek. A férfitánc zenéje Erdélyben itt éri el a legnagyobb gazdagságát: eddig 30 dallamtípusról tudunk.

A lassú és sebes csárdást vagy szaporát a kalotaszegi falvakban viszonylag egységesen, s a magyarországihoz igazodó gyors tempóban ( ♩ = 180–220) táncolják. A csárdás formagazdagsága eltérő: Inaktelkén, Vistán, Magyarlónán például szegényesebb, Mérán, Bogártelkén, Tordaszentlászlón gazdagabb a tánc motívumkészlete. A lassú és friss részben azonos motívumokat alkalmaznak: a kétlépésest, a sima fenthangsúlyos forgást, a félfordulós kopogókat, a nő kar alatti kiforgatását, a partnerek egymástól elváló rövid kifordulásait, s néha (Mérán) a legény emelve ugratását. A férfi figurázás közben a legényes egyszerűbb, főként csapásoló motívumait járja, mialatt a leány sarkon forog, hosszabb figurázás esetén pedig a táncot abbahagyva félrehúzódva várakozik. Gyakran két vagy több férfi összeállva, egymáshoz igazodva figurázik. A lassú csárdás zenéjében uralkodnak az új stílusú és népies műdalok, de olykor régi lassúk és verbunkos darabok is előfordulnak benne. A szapora vegyes eredetű dallamaira főként a 8 ütemes periódusok jellemzőek.

A tánckészlet további darabjai nem minden falura jellemzőek, s csupán egyéni vagy alkalomszerű az előfordulásuk. A verbunk nem önálló tánctípusként, hanem egyes elemeivel épült be a kalotaszegi tánckultúrába: a lakodalmi kísérő, a hérészes dallamai mindig jellegzetes verbunkdallamok, a lassú csárdás zenekíséretét is gyakran színezik. Önálló táncként csak úgy fordul elő, hogy a negyedes metrumú verbunkzenére mintegy ráhúzzák a legényest (Méra). A kalotaszegi románság lassú férfitáncát (fecioreşte rara) a vegyes lakosságú volt kisnemesi falvak magyarsága (pl. Szucság), valamint a cigányság is táncolja. A német eredetű szabályozott polgári táncok közül a hétlépés és a gólya
fordul elő alkalmi szerepkörben. A vegyes falvakban a magyar és román párostánc-készlet ötvöződésével sajátos  felépítésű, gazdagabb tartalmú táncciklusok képződtek.

Kalotaszegen több zenészközpont (Bánffyhunyad, Gyalu, Magyarlóna, Szucság, Méra, Egeres, Bogártelke, Magyargyerővásárhely, Kispetri) cigánymuzsikásai látták el a falvak tánczenei igényét, s mellettük még parasztprímások is működtek (Inaktelke, Türe). A cigánybanda 1 vagy 2 prímásból, kontrásból és kis- vagy nagybőgősből (gardonosból) állt, csak újabban terjedt el a tangóharmonika és a dob. A nagy ünnepeken és lakodalmakban rendszerint 2 prímás muzsikál együtt, amikor a nagy tömeg miatt szükség van a hangos, átható zeneszóra. E bandák többsége főként a magyar falvakba járt, románoknak ritkábban muzsikáltak, s Kalotaszegen kívül alig játszottak. Dallamkincsükben az új stílus uralkodott, de régi lassúkat, keserveseket, hajnali nótákat és verbunkos darabokat is ismertek. Legényes dallamkészletük az átlagosnál nagyobb, 10-15-öt is ismert egy-egy prímás. Tánctempójuk gyors, különösen a csárdásé. A kalotaszegi cigányok viszonylag modern muzsikások, s az újabb magyar és román tánczenei divatot Kolozsvár közelsége miatt gyorsan követik. A helyi zenészek fogytával újabban a távolabbi Borsa- és kis-Szamos-völgyi, mezőségi cigánybandák is átjárnak e tájra muzsikálni.

A kalotaszegi táncélet legfontosabb időszaka a karácsonyi ünnepkör. Ide torlódott össze – a régebben egész évre érvényes – legényszervezetek tevékenysége és összes, a tánccal is kapcsolódó szokása: a karácsonyi kántálásra való felkészülés, a próbatánc, a kicsik tánca, a legényavatás és a tisztségviselők megválasztása, a korosztályok szerinti karácsonyi kántálás, a 3 vagy 4 napos karácsonyi tánc a kibérelt táncolóházban, az István- és János-napi köszöntés és az aprószenteki mustármagosztás.

A másik kiemelkedő, sajátos tavaszi táncalkalom a juhok kihajtásához kapcsolódó – Szent György napja körüli – gazdasági ünnep, az ún. juhbemérés vagy tejbemérés, amely falvanként más-más szokásrend szerint zajlott le (Magyarlóna, Méra, Inaktelke). A juhtartó gazdák asszonyai egy éjszakai legeltetés után közösen kifejik juhaikat, hogy az egy gazdára jutó évi tejadagot megállapítsák. A termékenységi szokásmozzanatokkal (tűzgyújtás, tüzes szalmakerék-gurítás, a szalmával vagy zöld gallyakkal díszített pásztor, a juhok vízzel való megöntözése, a leányok, asszonyok tréfás befogása a juhok közé, az asszonyok gátlástalan, szabados viselkedése, a férfiakkal való henderikázása, obszcén csujogatás) és duhaj táncmulatsággal összekapcsolt ünnephez néhol kapcsolódott (Magyarlóna, Méra) a juhait kereső-sirató, majd megtaláló pásztor történetét hangszeres zenedarabbal, illetve táncos-dramatikus-pantomimikus eszközökkel is megjelenítő játék (Pesovár F. 1969a; 1970).

Forrás: Martin György Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)